Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 26-os doboz

Külön melléklet a Pesti Hírlap ápr. 2-ki (húsvéti) számához.

Állítólag Petőfi verse.

Jókai flórtól.

E napokban kaptam egy levelet Szentesről, Döbrentei Bálint gőzhajózási ügynök úrtól, melyhez mellékelve volt egy vers, Petőfy (ypszi- ionos) aláírással. A szives beküldő arról értesit, hogy ő ezen vers birtokába az ötvenes években jutott Rév-Komáromban, a hol ezt Petőfi Szarka János vendégszerető házánáNrta (állítólag).

A vers papírja óságtól fakó; négvrétt hajtott egyik oldala tarisznyában hordatástól zsíros; az irás rajta rozsda-veres. Azonban határozottan nem Petőfi írása. Gyönge ortográfiája leánvirásra vall. Másolat lesz; akárkié az eredeti.

Azonban az egész vers eszmejárása: a Jtelvillámló ötletek, maga a kifogástalan technika annyira rábeszélő, hogy az ember hajlandó helyet adni annak a kétségnek, hogy hátha mégis Petőfi hagyományához tartozik, mint a hogy a kovácsolt vashoz tartozik a róla lepattogott szilánk, a mit, mint salakot félre dobnak.

Alább közlöm ezt a verset; ha irodalmi adalék nem lesz is belőle: talán megszólaltatja az igazi szerzőt, a ki azt magáénak fogja recla- málni, s a kinek okvetlen költői érrel kellett hirni, a hogy arról a négy utolsó versszak tanúskodik ; különösen az utolsó olyanforma röpü, mint a «pillangói mámoros lelkemnek».

Az a kérdés merül fel, hogy ha ez a vers valósággal Petőfié, miért nem vette azt fel költői müvei összes gyűjteményébe ? Erre már megfeleltem azzal a fentebbi hasonlattal a kovácsolt vasról meg a lepattogott szilánkokról. Alig van hirneves költőnk, a kinek ne ismerném írásban meglevő olyan költeményét, melyet összes müveiben meg nem találhatni. Azok csintalan humorral válnak ki. Ilyenekből egész gyűjteményt bírok — írásban, melyeket Sebestyén Gábor (a magyar humor kiváló képviselője) irt össze s később engem ajándékozott meg vele. Francia költő kiadná az effélét, sőt Heinénak a női testről való verse ebből a fajtából való; hanem hát a magyar iró resteli, hogy efféle pajkosságot mi- velt: a publikumunk is szemérmetes. Magamnak is van több olyan munkám versben is, prózában is, a mit az összes müveim közé soha sem engedek fölvenni: nem azért, mintha pajkos tartalmuk volna; oh dehogy! hanem, mint a göcseji legény mondá: csak — mert — hát — hiszen — igy — úgy — no. Sőt, a mivel Hőnyi Manó barátomat egyenesen ellenem fogom lázitani, még azt is följegyzem, hogy épen a napokban olvastam Deák Ferencnek egy fescen- nináját (nyomtatás betűkkel), melyet Mikó Imre gróf nősülése alkalmából irt; tele elmés csípős ötletekkel, melyek Martialisra emlékeztetnek. Az egy lapra terjedő költeményt nekem Wasmer Adolf báró kedves barátom mutatta meg.

A második kérdés aztán, hogy mi módon ' került ez a vers Szarka Jánoshoz?

A mi komáromi Szarka Jánosunk (a kit mindvégig Szarka Jánoskának nevezett a ke- gyeletes közvélemény) bizony méltó volna rá, hogy az egész alakját megörökítse valami visz- szaemlékező baráti szív. Különlegesség volt az egész alak, még akkor is, ötven év előtt is: arcban, termetben és viseletben a legtökéletesebb magyar jelleg.

Telt piros arca, a kunkora bajuszszal, a nevetésre álló szájjal, ragyogó fekete szemei, kurta nyaka, széles válla, domború melle, mind rávallolt az igaz magyarra: bizonyított mellette a tökéletes nemzeti viselet (melylyel úgy kirítt az akkori katufrékos világból), a pörge kalapon kezdve a sarkantyus csizmáig, s a mi közbeesik: £ zöld dolmány, piros mellény arany zsinórral,

rojtos nyakra való, csattos derékszíj, paszomán- tos nadrág. Senkinek sem volt már akkoriban bátorsága ilyen ruhában az utcán járni. S a mikor megszólalt, erőteljes hangon, az mindig tréfára ment, a mihez maga adta a buzdítást a saját nevetésével. Talán nem is volt az tréfás dolog: ha más mondja el, nem nevetett volna rajta senki.

És a mellett komoly, közügyekben igen derék buzgó ember volt; egyházi ügyekben presbiter, kurátor, a zöld asztalnál hazafias szónok. Olvasott, müveit ember. Asszonytávsa- ságban udvarias. Az is volt a halála. Úgy halt meg, mint Tycho de Brahe: a szemérmetes etiket-tartás miatt.

Hanem a cigányokat szerette nagyon! Az egész komáromi bandának zsinóros egyenruhát varratott. Öten voltak. Mindnek P betűn kezdődött a neve: Pici (prímás), Pontyó, Pápis, Pal- lagi, Posztó. Ezekkel aztán muzsikáltatott derűre borúra. Igenis, borúra is. Egyszer valami bolond a világba dobta azt a hirt, hogy szeptember 25-ikén Komárom városa el fog sülyedni. A földrengéstől annyit szenvedett Komáromban az ilyen jövendölgetés nem megy tréfaszámba. A közönség nagyrésze elhitte s a lakosság menekülni készült a városból. Hasztalan prédikáltak a papok a vakhit ellen a nép megnyugtatására (akkor még a vakhit ellen prédikáltak s a nép megnyugtatására), a publikum futni készült. Ekkor Szarka Jánoska fogta magát, a kritikus nap estéjén végig járta a város utcáit a cigánybandájával, a legvigabb nótákat huzatva. «Nincs szebb madár a fecskénél! Fehér lábú menyecskénél !> S a mit a bölcs beszéd meg nem tett, megtették az ő nótái: a lakosság otthon maradt s Komárom megmenekült a nagy szégyentől, hogy egy félbolond svihák próféta szavára kifusson magamagából.

Azonban nem csak a muzsikáló cigányoknak volt nagy patronusa Szarka János uram- bátyám, hanem a többi fajtának is. A színészek is nyílt házat, terített asztalt teltek nála mindig. Sőt egyszer maga is fellépett egy műkedvelői előadásban. (Én akkor még szinlakszista deák voltam.) A kollégiumban játszották Cso- konaynak egy vigjátékát óriási tetszés mellett.

Hát már a poétaféle fajtáját a dicső Bohémének hogy ne szerette volna! Ha ilyen «földön vándorló csillag» vetődött Komáromba, az bizonyára el nem kerülhette Szarka Jánoskának a házát.

Egyszer hire futamodott, hogy itt van Komáromban Vörösmarty. Vörösmarty! Az én ideálom meg a többi fiuké! Hány versét szavaltam el már akkor az egzámenteken! A szép Ilonkát, az Éjféli házat, az Özvegyet meg azokat a hőskölteményeket: «Hol vagyon, a ki merész ajakit hadi dalnak eresztvén, A riadó vak mélységet fölverje szavával!» — Aztán meg azt, hogy «... Mi az én köny- nyem ? Olcsó nedv tört szünek eréből! . . . Oh te kiért országnak kellene sírni!» Azt is tudtuk ám már, hogy ez nem «Egy rabszolga keserve Pompeius sírján», hanem «Mikes siralma Rákóczy hamvai fölött.» —Csak ak... cenzor adta neki ezt a címezést.

Én azonban még akkor senki sem voltam. Poéta, de csak diák. Még az a kendermag sem volt elvetve, a kiből majd az a kender felnő, a kiből azt az inget szövik, a kinek a rongyából majd azt a papirost készítik, a kire majd az én első munkámat nyomtatják.

Hanem azért hevített az ösztön, hogy én Vörösmarlyt szinről-szinre meglássam.

Vörösmarty nem volt ám még akkor az az «öreg ur», ellenben azért járt Komáromban, hogy leánynézőben jött oda; el is jegyezte egy velünk rokon család szép leányát.

_________________________________ 1

E

zen a jusson betörhettem hozzá. «Uram- bátyám» volt már.

Természetesen Szarka Jánosnál volt szállva. Az pedig kivitte magával a monostori szőlőjébe szüretre. Ott találtam rá. Az úri módon ellátott kolnában vig férfitársaság volt együtt. Csupa vig cimbora. Szarka Jánoska «ifjú legény» volt. így hitta a régi udvarias magyar szokás azokat, a kiket a modern goromba irály agglegénynek nevez.

A borozó asztal fején ült a dicső vendég, az én bálványom a költészet országában, és egy verset olvasott fel, a min a vig cimborák nagyokat nevettek.

Hát biz az is aféle csintalan költemény volt, a mit a műfajok között fescenninának neveznek.

Ez sem került soha a halhatatlan költő összes müvei közé. Bizonyosan ott maradt Szarka Jánoska hagyatékai között. Lehet, hogy elégett a nagy tűzveszélyben a szabadságharc éveiben.

Hát ezt a nagy feneket azért kerítettem a dolognak, hogy megfoghatóvá tegyem, hogyan rekedhetett oda Szarka Jánoska birtokába Petőfinek egy titokban maradt költeménye. Ö minden magyar poétának a verseit gyűjtötte. Olyan verseket, a minőkkel más nein bir. Hisz a könyvben kinyomtatott verset minden filiszter megveheti, de olyan verset tartogatni egy híres költőtül, a miiyen másnak nincs, ez az igazi úri tempó! S a magyar költők is mindig hajlandók voltak, Gvadányitól elkezdve, Csokonain keresztül a legújabb korig, a magyar vendégszeretetnek ilyen nemű rekompenzálására. Kapott Szarka Jánoska olyan verseket is, a mik egyenesen őt magát gunyollák ki: «Azt a vári nótát húzd rá gyékénykákó! Mert már a Juliskát elvitte a Nákó! Elrepült a drága aranyos madárka, Hiába csörög már utána/g. Szarka !» — Ez is megnyerte a tetszését. — ’ffogy Petőfi ,i&rt\ Szarka Jánosn ál, mikor legelőször útjába ej tette \ Komáromot, arra magam is jól emlékezem^ Sí még akkor' Petőfinek a~neve '""csali fél év óla volt az olvasók előtt; fél éve múlt, hogy «a borozó» költeménye megjelent az Athenaeum- ban. És igy a közlendő verset nem a «Dalaim», hanem a «Borozó» mértékével kell megmérni.

Még egy pár emléket kell fölelevenitenem Petőfi irói életéből.

1843-ban ő már hirneves iró' volt, már «egy év» (!) óta ragyogott a neve az irodalom horizonján. Én még jogász voltam Kecskeméten. Egy tavaszi napon a «Pesti Hírlap »-ban egy költeményt olvastam Pönögei Kis Pál aláírással, mely ezen kezdődött: «Jó Petőfi, te sem félhetsz.» Meg is orroltam érte. Hogy mer egy Pönögei Kis Pál ilyen kontemfmter komázni a mi Petőfinkkel ? Nem sokára azonban kaptam egy levelet Pestről, mely igy volt aláírva: «Kis- pönögei Petőfi Sándor Pál.» Ekkor kápiálíam a dolgot. Tehát ő már akkor megengedte magának azt a lukszust, hogy álnév alatt is Írjon verseket. Abban a levélben értesített arról a nagy eseményről, hogy a Tudományos Akadémia a «Zsidó fiú» cimü drámámat dicsérettel tüntette ki. Ő ezt Bajzától tudta meg, mielőtt publikálva lett volna a bírálók ítélete. Azt pedig, hogy ez az én müvem, Petőfi onnan tudta, hogy az előző évben ő másolta le a pályamüvemet jó barátságból. (Mit nem adnék érte, ha ez a kézirat, mely első munkámat Petöß kézírásában tartalmazza, valahonnan előkerülne.) — Tehát álnév alatt is irt.

A másik eset pedig ez. Mikor Petőfit Császár Ferehcék, meg a Ilonderüisíák megtámadták, póriasságot vetve a szemére s ajánlva neki finomabb modort, kapta magát, összebeszélt Frankenburggal meg velem, hogy majd ir ö