Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 26-os doboz
Ausztria ká'rórvencPezése sem odáig, högy a nagyhatalmi állás szükségleteit; s,e iparkodjék kielégíteni. De akár ezért, akár azért sarkamtyuzzák végre a válság lusta gebéjét: ránk csak az tartozik, bogiv a korona végre gyorsabb tempót Gyufái Pál. J — 1826—1909. — Hadd legyen csönd rövid időre az életnek roppant piaczön! Vagy ne hallgassunk legalább oda a zsivajra, lármára, a politikai tusuk kiáltozásaira, az ijesztő hangokra, amelyek az osztály harczokból sikoltanak ki. Hadd vegye körül áhitatos csönd a sándorutczai házat, ahol kiterítve, holtan fekszik egy fehér aram, fehér szakállu férfiú. Valameny- nyiümknek halottja ez: Gyulai Pál nincs többé! Régóta hallgat már. De azért a bucsu- zás nehéz. Erőt kell venni magunkon, ha a magyar közéletet, a magyar irodalmat el akarjuk képzelni Gyulai Pál nélkül. Olybá tűnik föl, mintha legalább pillanatokra a káosz tért volna vissza, vagy valamely nagy, nagy ür tátongana, amelyet soká nem lehet majd' kitölteni. Több, mint hatvan esztendő óta állt a magyar irodalom kellő közepén, imádva „a fényt és dalt“ s maga is dalolt a lantjának zengzetes hangjai földerítették a sziveket. De (ostort is tartott kezében, amely- lyel irgalom nélkül sújtott. Nagy hullámokat verő szenvedélylyel ostorozta nemcsak a, törtetőket, akik hivatás nélkül pályáztak a halhatatlanságra, hanem ostorozta a nagy szellemek hibáit, gyarlóságait és félszegségeit is. Nagyon is világosan látó szemmel nézte az irodalom, és művészet nagy harczosainak «uyoatiiu, ciz,u atínKi sem tudja. De ma sem tartozik a lehetetlen föltevések közé. hogy a királyi egyáltalán semmit sém ád. Hát melyik párt tudhatja iiyen körülmények között, hogy koszorúval vagy harczi elszántsággal kell-e a királyi döntést várnia? Melyik párt élhet gyöngéit s hamarabb észrevette azokat, mint niás. Könnyen haragra is gyűlt. De a harag nem a személynek, hanem a tárgynak szólt. Szerette a tökéletességet, a hibátlant s a nagynak mondott, vagy igazán nagy alkotásokban nem szívesen látta a foltokat. S megadatott neki az az éleslátás, liogy ószre- vegyen mindent, ami az esztétikai összhangot zavarja. Ez az éleslátás alkalmas arra, hogy másokat boldogtalanná tegyen, mert ezeknek a látószöglete úgy van beállítva, hogy a dolgoknak csak a visszáját vegyék észre. Őt nagygyá tette ez a meglátás. Mert a visszásságokon, a gyarlóságokon kívül meg tudta látni a szépet és nagyot Is és tudott rajongni érte a költő hatalmas ihletével és tudott emlékoszlopot állítani a nagyságnak, hogy az ő szavait használjuk: ereznél maradandóbbat. Volt idő, amikor úgy tüntették föl Gyulai Pált, mint Jókai legnagyobb, leghatalmasabb ellenségét. Éppen a Jókai-kultusz legnagyobb virágzásában, amikor a Jókai-rajou- gás tetőfokára ért s a nagy regényíró neve dicsőségesei! bejárta az egész müveit világot: akkor jelentek meg az ő Jókai-birálatai. Nem is tagadható, Jókai maga sem titkolta, lio£y aiz éles hang, mely ezeken a bírálatokon átvonult, sebző fullánkot hagyott benne vissza. A rajongók akkor Gyulai ellen fordultak, vál’olváin őt azzal, hogy hajhászsza a népszerűtlenséget és öröme telik abban, ha a nagyságot lebecsülheti. gyeplők elvetésére. A semmit a korona Wekerlének is átadhatta volna — Kossuth és Andrássv meghivatása már valamit jelent. Hogy pedig az a valami elegendő-e a függetlenségi párt s a magyar nemzet megnyugtatására: aizt végre is a legilletékesebb ember, KosGyulai Pál ment a maga utján s nem engedte, hogy akárki is megzavarja. Igaza volt-e, nem volt-e igaza: nem itt kell eldönteni. De aki még emlékszik ezekre a nagy bírálatokra, vagy aki újra elolvassa azokat, nem tagadhatja, hogy senki Jókai nagyságát s igazi jelentőségét úgy nem tudta méltányolni, mint ő. Senki úgy nem értette meg a Jókai-fantázia varázsosságát és senki a Jókai-humomak oly nagy szószólója nem volt, mint ő. Maga Jókai is, amikor a fullánk égése megszűnt, kibékült vele legalább gondolatban. Akkor már nem a sebzés fájdalmát érezte, hanem az elismerés fölemelő érzésének adhatta át magát. Oly készségesen, oly föntartás nélkül, mint ahogyan az igazi halhatatlanság előtt Gyulai le tudott borulni, megint egy bíráló sem tudott. Valahányszor föl fog támadni Arany János emléke, ott fog állami mellette nagy bírálójának és méltánylójának: Gyulai Pálnak az emlékezete Is. A szép és nagy barátság, a mély vonzalom, mely ezt a két natrv szellemet egymáshoz fűzte, a magyar költészet aranykorának egyik legszebb s legmeghat óbb tüneménye. Taláu a gondolkozás rokonsága, talán az érzés és Iá,tás tisztasága és mélysége, mely mindkettőben majdnem egyenlő arányú volt, kötötte oly szorosra ezt a barátságot. Mindenképpen úgy tűnik föl, mintha ez a két nagystílű lélek egymást kiegészítette volna. Olyanforma nagy barátság volt ez, mint amilyen volt
