Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 25-ös doboz
TÁRSADALMI, ISMERETTERJESZTŐ, KÖZEGÉSZSÉGÜGYI. KÖZGAZDÁSZAT! és SZÉPIRODALMI HETILAP. n5 MEGJELENIK E LAP MINDEN SZOMBATON. Előfizetési sr: Szerkesztői iroda: hová e lap szellemi részért illető minden küldemény bérmentyo czimzendő, Nagyhid-ufccza, 197. sz. flclylicn házhoz hordva, vagy vidékre postai szétküldéssel: Egész évre ... 4 frt. Évnegyedre .... X fit. Fél évre ... . £2 frt. Egyes szám . . . XÖ kr. iLiacio-mvatai: hová az előfizetési pénzek bérmentve küldendők, Nagy Lajos könyvnyomdája, Nagypiacz 29. sz Községek, községi jegyzők és néptanítók részére egész évre 2 frt. HIVATALOS- ÉS MAGÁNRIBDETÉSEK: y négyszer hasábozott garmond sor 6 kr, kétszerinél 5 kr. Terjedelmes hirdetések kedvezőbb feltételek alatt vétetnek fel előlcgcs fizetés mellett. Bélyegdij minden bei'tatásért 30 kr. A hirdetmények a nyomdában (nagvpiacz 29. sz.1 vétetnek át. KirAotessk meg elfogadtatnak*. Becsben és Pesten, Weisz Mór hirdetési irodájában. « ua» fi NYÍLT TÉRBEN a négy hasábos garmondsor beigtatási dija 10 kr. ^Méff valami Petőfyről. A mint világgá bocsátottuk a hirt, hogy Petőfy a szibériai.ólombányákbau miut rab él — bár biztosat mi sem állíthatónk — oly erős viszhangot keltett a kimondott szó az egész országban, hogy a hármas bérez határai még mindig hullámzanak Kárpátoktól Adriáig, az épen oly lesújtó, mint egetverő örömet költő hir lehetőségének bizonyit- gitásától. Több hazai lapban jöttek már adatok a hir lehetőségének igazolására, melyeket olvasóink — körülbelül — ismernek is,— de nem mulaszthatjuk el Sepsi Szent-Györgyön megjelenő „Nemere“ czimü politikai lap két közleményét átvenni, melyeknek elsejében a lánglelkü költőnek látnoki jóslatait tartalmazó költeményeiből időszaki rendben vannak idézve a megtörtént események és a mely idézetek vonatkozással vannak az épen kérdéses életben léteiével a halhatatlan költőnek. Második közleménye a „Nemerének“ a lehetőséget igyekszik feltüntetni, hogy Petőfy valóban élhet és élhet — vagy tönkre ment — a szibériai ólombányákban. A .Nemere“ két közleménye irry i hangzik: Emlékezzünk Petöfyre! Motto: Hazánk szentje, szabadság költője, Sötét éjben fényes csillagunk. Oh Petőfy, kinek nagy nevére Lingfiunk és sírva fakadunk! Volt egy időszakunk a közelmúltban mely megszerezte nekünk Európa minden lovagias nemzetének állandó rokonszenvét, 48—9. év dicsősége és gyászával érdemeltük ki. Szabadságunk dalnoka az azt megelőző években kérdezte a magyartól: „Mikor ébredsz önérzetre?“ s alig mondhatá el, hogy: „büszke vagyok reátok!“ a harezolók gomolya s a lőpoifüst elfödték szemeink elől. Azt hittük, hogy a dicsőség glóriája égig emelte, s ott maradt s onnan tekint le árva nemzetére. Mikor a „fehéregyházi mezőn“ végsőt dördültek az ágyuk, nem egyedül a csata elvesztését, de az Ő halálát is jelenték a magyarnak. A költői lélek próféciái voltak ezek: „S testemen át futó paripák Száguldjanak, rohanjanak A kivívott diadalra, S ott hagyjanak engem összetiporva.“ S ha volt ideje a lángléleknek búcsút venni a vonagló testtől, vájjon végigszaladt-e emlékén ? „Ajkamat egy c-ók zárja be, A te csókod dicső, szent szabadság, Égi lények legdicsőbbike.“ Vájjon a haldoklás kínját megédesitette-e az eszme neki? „S mikor ünnepélyes lassú gyász-zenével, Fátyolos zászlók kíséretével“ a hősöket egy közös sírnak adták át, azt hittük, hogy a legszabadabb lélek porsátora itt lelt nyugtot. Vérző szívvel kellett megnyugodnunk: „oh, halva bizonynyal a dalnok!“ Széttört a lant örökre, Mely zenge bűvös-bájoson, A menydörgésnek ágyúja Elszenderült e hangokon. „Barangolt, zúgott az őszi szél Csörögtek a fák száraz lombjai, Mint rab kezünkön a megrázott bilincs.“ Nem élt már a költő, ki felesketett arra: „A magyarok istenére esküszünk, Hogy mi többé soha rabok nem leszünk.“ Ha meglett volna még az ő félisteni gangja, mely végig dördüljön Erdély bérczeitől Hunnia délibábos rónájáig s mondta volna: „Fel, ha istened van, Fel magyar nép, és e Gazokat legottan Fojtsuk az ártatlan Áldozat vérébe!“ Tán egy végső halál küzdelmes erőfeszítésével széttörtük volna a bilincset kezeinken. De kialudt a .meteor s nem világította meg rabságunk börtönénél; sötét éjszakáját. Elhullott a költővel a nemzet színe, virága s lett a bon sokáig virágtalan tavasz. Olyan időket értünk, hogy „minek a kard? törjed ketté! minek a lant? vágd a földhöz!“ mert még sírni sem volt szabad, hej pedig lett volna miért. Eltemettünk egy dicső hadsereget, mely hitregei csodákat miveit, elvitte a hir szárnya hét ország határáig, hogy él a magyar harczol és győz. Ujonczokból állt, de az első csata hőssé tette valamennyit. Eltemettük Petőfyt, kit bámult és irigyelt minden nemzet tőlünk, ki szóval és tettel, karddal és tollal egyaránt a szabadság ihlett bajnoka volt. Hogy a vesztés fájdalma némileg csi- lapu'f, azóta mindig úgy áll lelkünk előtt, mint egy apotheosis. A költő dicsősége sugárkertében áll a honfi, kinél a honszerelem imádattá magasult. „Szentegyház kebelem belseje, Oltára képed, Te állj 8 ha kel), e tpmnlfimQ' j Ledöntöm érted!“ Ő ledöntötte s a romok összezúzták az oltárt, kialudt rajta az áldozattüz, melynél magasztosabb emberi kebelben nem égett még soha. „Most gomblyukamban a virág, S ha újra zöldül a világ, Talán sírom halmán fakad.“ Eljött a tavasz, — de nem zengett a lant, hogy isteneknek teljék benne kedve. A két haza gyásza e szóban öszpontosult: „Oh, halva bizonynyal a dalnok!“ * * * ,. Tan az orosznak egy kitűnő iskolája, hová tűrni, feledni, megtörni és meghalni küldi azokat, kik elég szerencsétlenek a minden oroszok czárjának medve-karmai közé kerülni. Gondoskodott az orosz emberszeretet arról, hogy legyen hely, hol a hazafi lelkesedése, szabadságvágya kihűljön és kihaljon. Ezt a fehér poklot ólombányáival: Szibériának hívják. Ide liurczolták 49-ben százanként a magyar hadi foglyokat. Most került onnét haza egy szerencsétlen hazánkfia, ki mint valót állítja, hogy Petőfy él, rab s az ólombányákban dolgozik. Szegény Petőfy! Ha ez igaz, akkor „Orosz s kancsuka parancsol neki. Oh, minden égnek minden istenség!, Ilyen mélyen hajolt magas feje, S ilyen gyalázatot kell most eltűrnie!“ S ha nemzetünk büszkesége él, ez tébolyitó öröm — de tébolyitó fájdalom is. Tudni azt, hogy szinte három évtizeden keresztül számította a kín-nyujtotta percze- ket, s hát akkor is saját bekövetkező sorsát énekelte-e ? „Te éretted harczolék szabadság S lánczra fűzve lábam és karom, Világosság, téged szomjuzálak, S mint vakond, föld alatt lakom. És fejét már régen a szegény rab Bilincsével törte volna szét; De egyetlen társa a reménység Megragadta fölemelt kezét, Az a remény, hogy még ő szabad lesz, Teljen itt bár éltének fele; ' Mert másik felét majdan az Édes szabadságban tölti le.“ S ha tudta azt az orosz, hogy mily szabadságszerető lánglel két tartott eltemetve s nem tudott egyetleuegyszer egy emberrel szemben kegyelmet éreztetni, honába vissza- bocsátani — embertelen eljárásáért még igen szelíd a költő: „Megvetésem és utálatomnak hitvány tárgya : i M .... a a neved“ — szavai. Ha él: a szabadság istene hozza visz- sza, hogy foglalja el trónját az irodalomban és szerető, érte fájó, epedő sziveinkben. Hogy láthatnék feltámadását örömkönyüs szeme- meinkkel, s ő is látná újra ébredésünket s tapasztalná oltbatlan szeretetünket iránta. Hosszufalu, 1877 ápr. 28. Nagy izgatottsággal olvastam a „Nemere' 33-ik számában: „hogy Petőfi Sándor Szibériában egy ólombányában él.“ Midőn ugyanis Bem liirül vette, hogy Liideis egy tekintélyes sereggel Segesvár felé vonul, elindult eléje, s az ellenséges felek elöcsapatai juJius 31-én dél tájban már szemben állottak a Segesvár keresztúri utón. Lüders hadteste keletre és éjszakra áűott Segesvártól, azon két utón, melyek Maros- vásárhelyre és Udvarhelyre visznek. Az udvarhelyi utón Fehéregyháza és Ördögfalva között az oroszok balszárnya ellen Bem azonnal kifejtette erejét. A barcz azután csakhamar kifejlett. A magyar sereget Bem, az orosz-osztrák tábort pedig Lüders személyesen vezényelték. Bem kétszer nagyobb sereg ellen, oly ügyesen tudta vinni a dolgot, hogy a győzelem már-már részére hajlott. a barcz folyamában, melyet erős ágyu- tüzzel nyitott meg, több Ízben rohamra vezette zászlóaljait. A balszái y derekasan viselte magát. ’ ■'őrs, .1 ; haderejének kicsiny voltábi U(’i lási helyen mind össze is c tun. • est Oyanitott. Azt hitte, a fősereg még Maros vásár- he’yrol csak ezután érkezik meg és sietett, hogy útját állja annak. Ezalatt Fehéregyházát a miéink elfoglalták s mig e falura támaszkodva a jobb szárnyon erősen ágyuztak, azalatt Bem a bal- szárnynyal tétetett ismételt támadást a völgyben. De azalatt visszaérkezik Lüders. Uj ütegeket, s friss csapatokat vegyit a harezba s Fehéregyházából a mieinket kiveri. Alkonyig tartja magát maroknyi seregünk. A csata sorsát a segítségül érkezett dzsidások forditák meg. Midőn ugyanis Lüders jobb szárnyunk ellen, négy dzsidás századdal és kozákokkal rohamot intézett, huszáraink jól kiállották ugyan az első lökést, de egy ismételt erős rohamra huszáraink hátat forditának s futásukban magukkal ragadván a gyalogságot is, az egész tábor futásba keres menekülést, mi közben az üldözésre kelt kozákok és dzsidások iszonyú öldöklést visznek végbe. A kozákok egész Ördögfalváig űzték seregünket. Ezen csatában tűnt el nyom nélkül Petőfi Sándor őrnagy, Bem segédje a geniális költő, a csaták dalnoka. Az öreg Bem apót is csak lélekébersége mentette meg. Midőn lovát kilőtték alóla, szekerébe vetette magát; de futás közben ez is felborult vele, s csak úgy menekülhetett meg a kozákoktól, hogy lefeküdt az árokba, s ar- czát köpenyegével elfödte, hogy meg ne ismerjek, holtnak színlelte magát. Csata végével azonban este négy huszár fölkereste s feltalálván elvitték magukkal. A magyar sereg e csatában 1300 holtat és sebesültet, 500 foglyot s bét ágyút veszített. Tehát ezen fentirt sorokból is látható, hogy Petőfi Sándor a hareztéren nem esett el. — Valószínű, hogy az oroszok elfogták mint a többi foglyot. — Miért ne lehetne ez igaz? Én tiszta szivemből kivánom, hogy segítse meg a mindenható isten, s minél hamarább jöhessen hazájába vissza. 1 Köpe János. Visszaemlékezések. „A haza minden előtt!“ Szólt a parancsszó, s ősz hazafi, jfu bajnok, gyönge gyermek megy a harezba, vészbe, viharba „A viszontlátásig“ rebeg az ajkon, csók csókba forr talán utoljára itt a földön. Hí a lmza, s megy az ifjú, gyermek, az atyjával, hazát védeni, győzni vagy meghalni! Török vendégeink is elmentek, maradhattak volna tovább távol a vésztől? ők a gyöngyei a török ifjúságnak. „A revoire“ az ajkon, köny a szemben, fájó érzet a kebelben ____dörg az á gyú, isten veletek... talán utoljára! Mikor jöttek, örömköny csillogott a szemben, óh most a búcsú könye rezg a pillákon s ez oly fájdalmas, oly nehéz elviselni. Nyéken történt. Meszlényi Ilka úrnő gyönyörű koszorút nyújtott át a spártai anya lacanicus pajzsövezésével: „vain- cre ou mourir!“ (győzni vagy meghalni.) Képzelhetni azt a kitörő lelkesedést, a mely erre nyilvánult, annyival is inkább, mert a törökök harczi indulójának refrainje is így végződik: „ja gazi, ja shehid!“ Csak előre! Vészben, viharban fogtunk kezet, nem jó időben kerestük egymás barátságát ! S a testvérszerződés kötve van! Miért nem négy : záraddal előbb, mi - dőn még magyar fejekre termett a babér? Sóhaj kél az ajkra, könyharmat rezg a pillán . . . ősz mohamtnedán, török testvér megérti azt, fényes szakálán végig rezeg a könycsepp s beszél elhaló fájó suttogással .... Óh a könynek van szava! Érted ugye: miért nem előbb, miért nem akkor világverő Hollós alatt? Most nem kellene a pánszláv colossal ónterhe alatt nyögni, nem kellene felriadni csendes, édes álomból a néma éjjelen: „Óh a czár! A kancsuka“! Elmentek! itt hagytak, emlékük s mint mondák: szivük maradt itt. Jó helyen hagytátok, megbecsüljük. Megfizetünk érte, ha nem is a czárok hurna- nismusával, majd tudják Bécsben! Isten veletek! Nem tudunk feledni benneteket! Veletek foglalkozunk s sok idő telik el, sok viz folyik a „semleges Dunán“, mig elhallgat rólatok a hir! Szeged volt a boldog, melyben először élvezték a magyar vendégszeretetet. Itt történt egy nagyszerű epizód. A fe- renezrendiek templomát is megnézték; a vendégszerető barátok, kik a török hódoltság alatt is jó viszonyban voltak a törökökkel, megmutogatták a törökkor- beli okmányokat s a sekrestyéből az imaházba léptek. Itt folyt le egy , szerű jelenet. Hodzsa Mehemrned LiCüdi a főoltár elé lépett, tűzben égő zömeit äZ ég felé emelve az ihlettség magasztos hangján következőket mondá nemzeti nyelvén; „Az izlám népe itt áll a keresztyén magyarok Istenének oltáránál és kívánja, hogy a vallás ne vonjon válaszfalat a két nemzet között, melyet szorosabb kötelék: a vér köteléke fűz össze!“ — A törökök lelkesülten ismételték főpap juk őszinte szívből eredő kiváoatát, az összegyűlt népet pedig annyira meghatotta a jelenet magasztossága, hogy lelkesülten dörögtek utáo „Áment“ egy ' szívvel s egy lélekkel. Vájjon Bécsben minő értelme lesz ez „Ámenének ? „Vége‘-e, vagy „úgy legyen ?“ ügy legyen! —
