Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 23-as doboz
APOTHEOSIS. Petőfi Sándor halálának félszázados évfordulójára irta: Jókai Mór. Háttérben Petőfi ércszobra, mögötte görög stílben épült csarnok, e felirattal PETŐFI HÁZ, párkái yzatán Petőfi elhalt kortársainak mellszobrai : Arany, Tompa, Lisznay, Kerényi, Hércy, Ober- nyik, Vajda, Degré, Pálfiy Albert, Egressy G., Irinyi, Vasváry stb. Szabadság nem tője: fején dadám, fehér redős öltönyben, két keze bilincsben, láuccal összekötve. Sötét van : csak egy csillagfény ragyog a szobor feje felett a magasban, melynek vékony sugára a szoborra dereng alá. Nditto, (Tompa, gyászoló hangon.) Nem magad estól el: veled együtt szálltak Emlékteleti sírba Haza és Szabadság, Kikért éltél, kikért vórhalált kiálltad, A rombadült ország, szegény Magyarország. — A sirt fölöttetek simára taposták. Aztán sötétség lett, — kísértetek éje, Úr lett benne minden gonosz szellem tábor, Kiket el.zabadit alvilágnak mélye, Halottat és élöt kínozni vaktából. A pokol közel volt, az ég pedig távol. Kioltottak minden csillagot az égen, Csak egyet nem tudtak: mely szivedből szállt ki, Melynek azt hirdették tündöklő sugári, Lesz e lidérchozó éjszakának vége. S szabad Magyarország amilyen volt régen. Ha tudnak álmodni sírjukban a holtak, Csak azt álmodhatják, mit az élők itt fenn, Hogy még visszahozza a jövő a múltat Hogy egy nép keze nem maradhat bilincsben. Él még magyar nemzet, él még magyar Isten. Ki sugdosott az eltemetett nemzetnek Ájmában, hogy halál ne legyen belőle. Eltartott ez álom egy emberöltőbe. „No rettegj jövödtől, múltadat no vesd meg!“ Te voltál az, örök szabadság költője. Jós voltál, próféta, kitől hitet vettek, Dalaid szikráin láng kelta szivekben. Kik élve üldöztek, holtan megszerettek S akik hívek voltak, azok még hivebben. Idegen lelkekből honszeretők lettek. S az ég meghallgatta a holt költő dalát: Remény csillagait sorba gyújtogatta, A csillagok után felhozta hajnalát, Bilincsét, láncait a nép szétszakgatta. S a nemzet föltámadt az uj virradatra. (Hajnalfény, majd napfény derül.) Nemto. (Ketté szakítja a kezén levő lánc okat.) Hajnalhasadtára a látóhatárig Jut az éj tábora, a gyötrő kísértet, Kelő. fénysugárból magasra kiválik, Ostorával űzve a futó lidércet, A te ércalakod, visszanyerve élted. Ércből volt a szived, inig dobogott élve; Do égett a haza és szabadság névre. Most érc vagy egészen: hát szív vagy egészen; Fejedet az égig emeled merészen; S szemednek engeded, hogy a napba nézzen. S napnál fényesebbre: feltámadt hazádra, Ez imádott földre, bércedre, rónádra: Bércek, rónák hazaszerető népére. Kit Isten teremtett a saját képére, Kiben az ősöknek buzog honfivére. Lásd és hevüljön át ércalakod tőle. Legyen izzóvá és ragyogjon az éjbe, Hogy lett bálvánnyá a szabadság nemtője. Lásd szoboralakban, mit nem láttál élve, S dobbanjon ércszived túlvilági kéjbe. (Nem'ő ledobja kezeiről a láncokat.) Nincsen már rab nemzet, nincs elnyomott ország. Szabad a föld, a nép, a sajtó, a szellem, Szabadság rendezi a törvények sorsát. Sötét visszavonás nem félelmes ellen, Árulás démona nem győz honszerelmen. Az utolsó hang, mit földön élve hallál, Sebekből vérezve, földre iegázolva, Vad csatakiáltás volt, győzelmes hurráh! Amivel a szilaj zsarnokká lett szolga A szabadság hősét a porba tiporja. Most népdal üdvözöl szabad népek ajkán, Kik dalaid zengik, szájról szájra'szállva, S hallgasd, hogy éltetnek a nap alkonyultán Aranytermő kalászt aratva kaszálva. A délibáb játszik távol láthatárba. Mit utolszor láttál élő szemeiddel, Romhalmaz volt, égő városoknak üszke. Most palotasorok, szemeidnek hidd el. A való versenyt fut merész reményiddel S miként a palota, a gunyhó is büszke. S a porba hullt zászló, mit véreddel festél, Most magasan lobog, egész nemzet védi: Megsokasodtak a régi kor honvédi. Kit messze kerestél, kit egykor elvesztői, Itt van körüled, a dicső hon, a régi.
