Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 23-as doboz
Hála és kegyelet ünnepet ül ma a magyar nemzet . . . Millió és millió gyengéd kéz szed illatos virágot és iiizi koszorúkba, hogy ráhelyezze arra a közös sírra, mely alatt a magyar költészet legédesebb dalú hegedűse pihen. Virágot annak, kinek dalai jobban ringatják kábító édes álomba az embert, mint bármely virág! Szeretetet annak, kinek dalairól igy zeng a költő: „És ha minden ember szív kihűlne, Mint a föld, a bús, örömtelen : Dalaidból újra megtanulnák, Mi az édes, gyötrő' szerelem ! . . . . Gondolkozom . . . Kezemben meg-megreszket a toll. Lelkemet úgy összeszoritja valami! óh! dehogy tudom leírni, mit érez e kebel; csak talán az a pár könycsepp volna képes elbeszélni, mely írásomra hull! . . . Nehéz dolog egy köznapi embernek kis tehetséggel az öt ven éves évfordulót egy kis keretbe foglalni, mely világesemény számba megy! Le is tenném kezemből a tollat, s nem kontár- kodnám, ha nem volna csurdultig szivem a halhatatlan költő iránt érzett őszinte hálával, igaz szeretettel ; ha nem hevíténe az a mindig felemelő tudat, hogy abba a koszorúba, melyet a nemzet helyez kegyelete jeléül e segesvári sírra, az én visszaemlékezéseim is beillenek egy szerény levélkének . . . A kegyeletteljes visszaemlékezés pedig a nagyokra mindenkor legszentebb kötelessége marad minden nemzetnek! Mert csak annak a népnek virul egy szebb jövő; csak azt nem csalják meg reményei, mely nagyjairól egy percre sem feledkezik meg! És az ily visszaemlékezés annál szükségesebb, minél kisebb az ünneplő nemzet! Már pedig van-e el hagyatottságra, rokontalan Ságra, árvaságra kisebb nemze , mint a magyar? Olyan a mi szent földünk, mint az Óceán köze- üén egy sziget; mint pusztában pompázó oázis! . . j
