Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 23-as doboz
Petőfi. V Ötven év előtt meghalt egy szegény, kopott magyar poéta. A mig élt: élhetetlen volt. Hogy meghalt' halhatatlanná lett. Ennek az ötven év előtt összetört gyönge testnek örökké élő, lángoló lelke suhan ma a magyar földön végig. A hogy végigsuhan: megmozdul a föld, megindulnak a tömegek, szárnyalnak a lelkek. A költö lelkének meleg érintése nyomán ünnep támad a széles magyar földön: édes, lelketadó, nagy jövőre biztató ünnep. Én nemzetem, rád ismerek megint! Az vagy, a minek tudni akarlak: a nagylelkű, a melegszívű, az emlékező, a hálás. Nem a hatalmasok lába előtt görbedsz: ott térdelsz az elhagyott poéta sirhantjánál. Ajkaid könyörgésre nyílnak; de nem az emberekhez : Istennek szól az. Oh, ha sohasem cselekednél másként . . . Ünnepelj csak, édes nemzetem! Ne szégyeld azt a szegény kopott poétát. Neved dicsőségét ö vitte el messze tengerekre. Az ö ünnepének édes melegében olvad össze lelked : sok millió ember lelke. Az ilyen magasztos egyesülés lángja edz, tisztit, nemesit. Szükséged van arra. Számod kicsiny: a múltak viharait csakis lelked nemességének erejével küzdötted le. A jövőnek megpróbáltatásait is ezzel kell meggyőznöd . . . Vidd el virágaidat Segesvárra! Borítsd el velük legkedvesebb fiad sírját! És áldd meg most és mindörökké az ö felejthetetlen, kedves emlékezetét ! Lovászi) Márton.
