Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 23-as doboz

ártalmas. A nagyterem ternatasa sem megrerero. a io- lépcsö a földszinten monumentálisán indul, de hatása teljesen kárba vész az I-ső emeleti kilépőnek a középnagynato említés nélkül a különben sikerült tervnek két feltűnő szerkezeti hiánya; az egyik a főterem feletti I-ső emeleti középfalnak, a másik az udvari tractus I-ső-A Petőfi"ünnepről.

— 1899. július 30. —

Ha visszagondolok a segesvári ünnepre, még mindig érzem a réti virágok enyhe illatát, még mindig érzem a Küküllő völgyének langymeleg levegőjét, mely csöndesen, í békésen rezeg át a tölgyes erdőkön s a kalászos téreken. j A csendet, azt az áhítatos nyugalmat, melyet az összegyűlt j ezernyi és ezernyi sokaság az egész ünnep alatt olyan mél- j tóságosan megőrzött, csak itt-ott törte meg a felrázó, szív- j bői jövő és szinte az egekig ható éljenzés, amely mint a i vihar zúgott fel az elhangzott hazafias szónoklatokra. Nem j is csoda. Az a költői láng és az a szónoki hév, a mi azon a koszorús és zászlódíszes emelvényen fellobogott, magával ragadta mindnyájunk lelkét, lebilincselte mindnyájunk fantáziáját. Visszavitt az 50 év előtt lezajlott események viharába. Elénk varázsolta Petőfit teljes glóriájában és körülötte a robogó lovasok vágtatását, a dübörgő ágyúk és puskák zűrzavaros zaját, honvédeink pusztító «előre» rohanását. Minden megelevenült szemünk előtt és mintha csak ott lettünk volna közöttük, összeszorult öklünkben a | bot — feltűzött szuronyként.

Mikor aztán véget ért a sok szép szó, a lelkes beszéd:

az öreg honvédek, őszszakállú aggastyánok feltették fövegeiket és reszkető kezükkel szétdörzsölték az arcukra pergett könnycseppeket . . . Olyan percek, a visszaemlékezésnek olyan szívbenyilaló pillanatai voltak ezek, melyekben a férfinak könnyeznie nemcsak szabad, hanem kötelesség!

Aztán lerakták a hősök sírjára, a turul-madaras emlékoszlop lábához az ország koszorúit. A főrendek, képviselők, városok és testületek büszke pálmái és babérai mellett, az aranyos betűs, széles, habos selyemszalagok között szerényen húzódtak meg a székelységnek kedves, falusi virágai, apró bokrétái, azok az egyszerű, naiv szívvel szedett és hálás lélekkel lerakott koszorúcskák. Milyen csendesen suttognak ezek köszönetét az alvó névtelen hősöknek odalent és mégis milyen hangosan hirdetik az ő dicsőségüket!

A levegőben mintha ekkor valami gyászos, komoly felhő húzódott volna végig,—csend volt. Csak halk beszéd hallatszott, ruhák és szalagok suhogása. Az emberek arcán az őszinte megilletődés tükrözött. Egyikünk-másikunk letépett a sírról egy piros virágot, kivett a koszorúkból egy-egy babér- vagy tölgy levelet. Eltettük emlékül. Emlékbe a Petőfi-ünnepről, lelkesítőnek a segesvári véres csatasíkról.

Innen lassan bevonult a nép a városba. Legtöbbje a különvonatokkal; az urak csengő fogatjaikon, a székelység

HETI ÉRTESÍTŐ. 25. sz.

1899. augusztus 6