Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 23-as doboz
2. oldal. KASSAI ÚJSÁG 90. szám. Rovás. Kassa, július 29. (Vidder Mór, a fogyasztási adóhivatal igazgatója figyelmébe.) Én a K. U. julius 21-ki számában a polgár- mester úrhoz intézett cikkelyemben, az ön vezetése alatt álló hivatal ellenében súlyos vádat tettem szóvá, a mely a véleményem szerint teljesen elegendő, hogy bebizonyítása esetén, önnek igazgatói állását megrendítse. Mert azok a dolgok vagy az igazgató tudtával s beleegyezésével történtek, vagy a nélkül. Az első esetben egyenesen bűnös az üzelmekben, a második esetben pedig — ha ilyen általános, állandó visszaélésekről, melyek városszerte közszájon forognak éppen őn nem tud, — tehetetlenségének csalhatatlan bizonyitékát adta. Mert nem kell feledni, hogy önnek több fizetést ad a város, mint a polgármesternek, mint két tanácsosnak együttvéve, nemcsak a legnagyobb fizetést, hanem olyat, a melyet a többi meg sem közelit. Ilyen rendkívüli javadalmat nem a pipálásért, sem a körmölésért nem adnak, — hanem evvel akarják honorálni az ön kiváló szemfülességét, élelmességét, szakismeretét. Hát ugy-e, hogy lesújtó kritika önre nézve az, ha tudtán kívül eshettek meg a panaszlott dolgok. De hisz akkor ön annyit ért a dologhoz, mint akármelyik írnok, s akkor elég ezért 800 forint évi fizetés. Figyelembe veendő az is, hogy a várossal szemben egyedül ön a felelős, nemcsak mert hivatalfőnök, hanem mert ön és a fővigyázó az a két ember, a kivel a város közönsége szerződött, a többi kezelőszemélyzet felvételére, alkalmazására ön lett feljogosítva, azok a város pénzén fizetve ugyan, de ön által fogadtatnak, bocsáttatnak el stb. A várossal szemben kizárólag és egyedül ön felelős a hivatal minden dolgáért. Ezt a városi hivatalt kizárólag ön képviseli. Ön a K. U.-ban elhangzott vád miatt fegyelmi eljárást is kért maga ellen, nagyon helyesen és korrektül úgy okoskodván, hogy mikor a hivatal dolgait hánytorgatják, akkor önnek kell helyt állani. Azt is biztosan tudom, hogy sem el nem csapta valamelyik alárendeltjét, sem avval nem védekezik, hogy valamelyik alárendeltje csapta be. Nem is kérte sem ön sem más, a vizsgálatnak más ellen való elrendelését, mert ott rendelkező, felelős nincs más mint ön. Ön csak maga ellen kért vizsgálatot, mert egyedül felelős. Igen ám, de olyan dologban nem elég a hivatalos vizsgálat, a nagy közönséget is tájékoztatni kell, — ott a sajtó. Minden józan eszü ember gondolkodása szerint ilyen hírlapi közleménynek más célja, s más tárgya nem lehet mint hogy a K. U. által felhalmozott vádakat tisztázza. Azonban nem ez történt, hanem az, hogy megjelent egy kvalifikálhatatlan, tisztességes ember pennájára nem való közlemény, mely engem hurcolt, rágalmazott s gyanúsított meg magánéletemben, becsületemben, közszereplésemben, de csodálatosképen ezt nem ön irta alá, hanem egyik alárendelt kezelő alkalmazottja. Megrendelte-e, utasitotta-e, sugalmazta-e azt a cikkelyt, egészen mellékes, én és velem együtt minden józan eszü ember önt tartja ama cikk erkölcsi szerzőjéül. Hiszen a mit a 'hivatal ellen mondanak az csak önt érinti, azért csak ön vonhat s vonható felelősségre. En nekem van még más erkölcsi bizonyité- kom is erre — bár azt a piszkos cikkelyt s az ellenem követendő eljárást elhatározó tanácskozáson ott nem voltam. Én nem kvalifikálom ezt az eljárást, tisztában van avval minden becsületes ember, de kötelességemnek tartottam ezt a bélyeget erre az eljárásra reá sütni. Végre is az ön jelleme magánügy, melynek elemezése nem tartozik a nyilvánosság elé. De nagyon is tartozik az, ha egy köztisztviselő, mikor hivatala viselt dolgait feszegetik, ijjeszt, piszkol s terrorizálni akar. Ezért teszem szóvá e lap hasábjain. Igen ön annak a cikknek az erkölcsi szerzője, ha nem is volt itthonn, mikor az meghatódott vagy közöltetett. Hát hiszen én méltányolom indító okait, talán igy okoskodott: Szitkokból, sértésekből, rágalmakból és gyanúsításokból szépen összekeverünk egy kis keseriipálinkát s feltálaljuk a közönségnek. Fényest ekkép kényszerítjük, hogy a sajtó- biróság elé menjen. Mivelhogy azonban ez reám nézve fölötte kényelmetlen több okból, különösképen pedig azért, mert én közhivatalnok vagyok s igy ellenem meg van engedve a valódiság igazolása, — hát tegyünk oda holmi kis sihedert, a ki nem felelős semmiért, nem képvisel semmit, a ki nem köztisztviselő stb. Hát önre nézve ez lehetett nagyon kényelmes Syllogismus, de meg fogja bocsátani nekem, ha én a magam szempontjából vizsgálom a dolgot. De nemcsak ezért a hírlapi közleményért teszem önt felelőssé, hanem az annak kommentálá- sáúl szolgáló, rólam közszájon forgó rágalmakért is. Nehéz a rágalom gyökerére reátalálni, mert mélyen kell az iszapban vájkálni s én azt nem szeretem, de annyit kivehettem a szállongó mendemondákból, hogy önök vagy éppen ön, valami okmányt szereztek meg évekkel ezelőtt egy ügyfelemtől, a melynek tartalma szerint én ügyfelem pénzét elszikkasztottam. Azt is hiresztelik felőlem, hogy engem a regálebérlőség megvesztegetett. Mikép, miért, mikor — örök titok marad, mert az egész alaptalan rágalom. Én a személyeskedést utálom, én hajszát nem indítok, de utóvégre is megelégeltem. Kötelességem is a közérdekben megfenyíteni az ilyen machinációkat, hiszen már annyira terrorizálják önök a közvéleményt, hogy remegés szállja meg a becsületes embereket. Én föl fogom deríteni annak az okmánynak a történetét, nem azért, hogy védekezzem, — nekem nincs önök ellen védekezni valóm — hanem hogy kellő színben tüntessem föl az önök eljárási módját. Különben engem hálára kötelezett eljárásával, mert a mit nekem sokan el nem hittek, elhitte mindenki, mikor önök igy cáfoltak. A pálinka kérdésnek végre is le kell kerülni a napirendről. A pálinkás hatalomnak végre is meg kell törni — önök végre sem mindenhatók s elég sokáig terrorizálták már a közönséget. Avagy igazán van józan ember a ki elhiszi, hogy ez a város tönkremegy, ha a pálinka nem az önök monopóliuma lesz ? Nem, — az égre ! elég volt a pálinka terro- rismusából ennyi. Ha valaki a város vagyonát kezeli, tükör, példa legyen az eljárása, ahhoz gyanú ne férjen, azt kedvezés, protekció, részrehajlás, érdekhajhászat be ne fertőztesse, de sőt még ennek a gyanúját is elkerülje. Ez a dolog, a mit dűlőre kell vinni. Ez az elv, a melynek a győzelméért küzdők. Az ön személye e mellett egészen mellékes, ha önnek van igaza, ön maga fogja azt kívánni, a mit én kívánok, — ha nincs igaza — úgy ol- dalogjon el némán. Addig le nem teszem a tollat, ha isten éltet,’ vagy önök meg nem ölnek, a mig ezt a csatát ki nem küzdöttem. Tu l’a voulu, Georges Dandin. Dr. Fényes Siuuh. HÍREK. — Adomány. Friedmann Samu zálogház-tulajdonos a „Kassai Izraelita Nőegylet“ által fentartott népkonyha javára négy forintot adományozott, mely adakozásért az egyesület köszönetét mond. — Személyi hírek. Benczúr Géza városi főügyész és K o z o r a Endre főjegyző Kassa város képviseletében tegnap a segesvári nemzeti ünnepre utaztak. — Jakabfalvy Albert fővárosi detek- tiv-főnök nehány nap óta városunkban tartózkodik. — Brooser Mór iparfelügyelő hazaérkezett felvidéki útjáról, amelyen a kereskedelmi minisztert kalauzolta volt, megtekintvén a felvidék jelentékenyebb gyár-telepeit. — S c h o 11 z Gusztáv kir. műszaki tanácsos, a vármegyénk területén átvonuló Ilyeneket hadartam össze-vissza, mint afféle megijedt ember, míg a lélekzetből ki nem fogytam ; a megtámadó ifjú ezt felelte hideg vérrel: — Nekem nem kell hitvány erszényed . . , nekem életed kell, ármányos életed ! Tudd meg. hogy én azoknak az ifjú lángelméknek egyike vagyok, kik verseket küldtek a „Pesti Divatlap“-ba, s a kiket te gáládul kizártál az irodalomból . . . mert értésünkre esett, hogy az új nevek versei a te kezeden mentek keresztül. Én magam küldtem be hozzátok vagy százötven költeményt, s te mind halálra ítélted . . . ezért te is meghalsz ! A pisztoly durrant, én meghaltam, és . . . fölébredtem. Megvallom, hogy ez az álom egész utamon ijesztgetett. Hát ha beteljesedik, gondoltam, aggódva, mert nincs dühösebb nép a megbukott poétáknál. Nemsokára ismét elaludtam, (nem csoda, egész éjjel ébren voltam !) s csak Gödöllőnél ébredtem föl. Azt mondják, hogy Gödöllőnek igen szép vidéke van. Nem tudom : igaz-e ? mert már temérdekszer láttam, s így az első benyomást elfeledtem, most pedig restelem újra megvizsgálni. Gödöllőn lovakat váltánk és reggelizénk. A mint ki akartam fizetni a reggelit, egyik útitársam ellenszegült, hogy ne fáradjak, majd kifizeti ő; egyszersmind ajánlá erszényét számomra egész Miskolczig. (Eddig valánk együtt menendők.) Ezen az ajánlaton más ember talán nem boszankodotl volna. Én sem boszankodtam. Bebúttunk ismét társzekerünkbe s mentünk mentünk, mendegéltünk. Hát egyszer csak döcögn kezd a bárka, de oly embertelenül, mint némeb poéta urak versei . . . elannyira, hogy kénytelené valánk kiszállani, ha úgy nem akaránk járni, mir TA RCA Budapest — Kassa. (Petőfi úti-jegyzete.) — A Kassai XJjság tárcája. — Ezernyolcszáznegyvenötben, három esztendővel a szabadságharc kitörése előtt írta ezt az útirajzát a nagy poéta. Sokan lesznek erre mifelénk, a kiket érdekel ni fog éppen ezen a napon olvasni Petőfi jegyzeté t budapest-kassai útjáról. íme itt következnek hát a Petőfi Sándor által ezelőtt ötven és három évvel leírt sorok : Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy segédszerkesztő, ki díszes hivatalába bele únván, utazni ment. Nem titok, hát kimondom, hogy ez a segédszerkesztő én voltam. Történt az indulás ápril 1. 1845. a pest-eperjesi gyorsszekeren. Ezt csak azért mondom el, nehogy valaki azt gondolja, hogy saját alkalmatosságomon utaztam legyen. Nem tartok equipaget. A búcsú estéjét, vagyis éjszakáját nagyszerűen vigadva töltém a '„Vadászkiirt“-ben pajtásaimmal. Verset is csináltam erre az alkalomra, melyért az illetők közűi egy pár boszankodott, sőt meg is haragudott, hogy őket .pajtásoknak nevezem, s nem barátoknak. Most is csak azt mondom, kedves pajtásaim, hogy tempi passati, mikor én valakinek barátja voltam . . . tudni való azért, mert nem hiszem, hogy nekem barátom legyen. A Csízió is megjövendölte, hogy nem leszek szerencsés a barátságban . . . pedig ez nem hazud; azt is megmondta, hogy híres ember leszek. A búcsulakomában részt vett pesti pajtásaimon kivűl egy pár vidéki költőkollegám is, kik azért voltak akkortájban Pesten, hogy magokat egyik-másik divatlapszerkesztő által levédessék. Hja, mikor az olyan szép, ha az embert Barabás lepin- gálja, s a szerkesztők aztán küldik szét az egész két magyar hazának némely helyére, s a közönség bámulva kiált föl: — Tehát ilyen ő ?! Végre hajnalodott, a gyorsszekér előállt, s én elbúcsúztam pajtásaimtól, oly melegen, oly nehéz szívvel, mint valaha baráttól. Hejh, fiuk, hálát adhattok az Istennek, ha olyan barátitok lesznek, a milyen pajtástok vagyok én. A szekér indult és én gondolatokba mélyed- tem. Nem tudom, meddig mehettünk, meddig nem, mikor e rémitő kiáltás hatott füleimbe. — Megállj ! A szekér rögtön megállóit, ajtaja fölpattant, s előttem egy szilaj tekintetű ifjú termett, ki pisztolyt szegezve mellemnek, rivalt rám : — Meghalsz ! — Kegyelem ! — jajdultam föl, s reszketve, akadozva folytattam : csak életemnek irgalmazz, örömest od’adom erszényemet . . . bár tartalmastul sem ér sokkal többet, mintha egészen üres volna : hisz én magyar költő vagyok . . . segéd- szerkesztő voltam a Pesti Divatlap-nál . . . aztán még eljöttömkor adósságot is fizettem . . . Tóth Gáspárnak tartoztam egy atilla s nadrág árával . . . a verseim sem igen kelnek, mind a mellett, hogy szörnyen dicsérik . . . láthatod hát, hogy nem lehet sok pénzem ... de szívesen átadom a mim van, csak életemet ne bántsd 1 . . .
