Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 22-es doboz

szemeiből könynyeket sajtol, meg tudja aranyozni a sorsban való megnyugvás mosolyával.

Előttünk áll a természet és a népélet mesteri rajzolója, a ki a Tisza és a rónák vidékét érzésvilágának sajátosságaival, képzeletének varázslatos elemeivel, s teremtő ösztönének kialakító erejével az eszményi szép legmagasabb létráján festi elénk. S vájjon az a kép nem elevenedik-e meg szemeink előtt, a melyet a magyar néplélekről festett meg a szó ragyogó szineivel: a duhaj legények, akik kacagnak az uraság csöndet parancsoló szaván, az anyja betegségét panaszló fiú kérésére kihörpentik poharaikat, s némán haza sompolyognak ?

S előttünk áll végre, mint a szabadság dalnoka, aki amily gyöngédséggel, kedves szeretetreméltÓ8ággal közeledik imádottjához és a mily nemes egyszerűséggel örökíti meg ama viszonyt, amely felesége és ő közte folyt: éppen annyi heves szenvedéllyel lelkesedik a szabadságszeretetben, a ki lázasan várja a fordulatot, megjósolja a szabadságharcot, kitörő örömmel üdvözli képzeletben a harcok harsány trombitáját, hogy fújó paripák szá- guldjanak át holttestén, s midőn elkövetkezik az Ítélet napja, dalaiban visszahangzik a csaták zaja, zeng a bátorító és dicsőítő szózat, s jóslatához hiven a harc mezején foly ki az ifjúi vér szivéből. Ez az időpont az, amely egy reménynyel és csüggedéssel, hittel és bizalommal küzdött életnek a dicsőséges befejezése volt; hiszen szerelmében elérte, amit ember érhet el, mert legvakmerőbb reményeit : megszégyenítő ragyogó valóság követte ; ajka végszavát pedig acéli zörej, trombitaharsogás és ágyudörej nyelte el, amit rajongó lelke oly igen kívánt; hiszen e hőn óhajtott és bekövetkezett dús siker adta tollába ama szenvedélyes kifejezéseket, melyekkel kedvesét szive arany koronájának, üdve alkotójának, boldogsága édes anyjának, égbe rontott képzelet tündér leányának, s egy világánál többet érő kincsének — a magyar hősöket pedig oroszlánoknak és féHite’leknek,