Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 21-es doboz
Székesfejérvár, 1899. VI. évfolyam, 35. szám. Kedd, augusztus FEJERMEG7EI NAPLÓ Novam ephemeriden, cui titulus „Fejérmegyei Napló“, a vobis institutam ad catholic árum partium proposita promovenda, id equidem probamus libenter. (Az általatok katholikusok törekvéseinek előmozdítására „Fejérmegyei Napló“ czim alatt létesített uj lapot mi örömmel helyeseljük.) XIH. Leó pápa Zichy Nándor grófhoz, 1895. márc. 6-án. Előfizetési árak: Egészévre 6 frt, félévre 3 frt, negyedévre I frt 50 kr. Egyes szám ára 5 kr. Megjelenik minden kedden, csütörtökön és szombaton este. Szerkesztőség: Jókai-utcza 10. Kiadóhivatal: Számmer Imre könyvnyomdája. Petőfi dicsősége. — A magyar Iá- ok figyelmébe. — A nemzet meghódolt a költő emlékezete előtt; szóval, könynyel és virággal tett bizonyságot róla. Eljöttek az it ók és művészek, hogy ünnepeljék a mestert; eljöttek a politikusok, hogy meghajoljanak amaz ember előtt, a ki az ő tudományuk hiábavalóságát hirdette; ott volt a nép, mely jogainak apostolát üdvözölte benne és ott volt a nemzet ifjúsága, hogy könynyel és virággal áldozzon ideáljai dalnokának. Es valami magas gyönyörben dohogtak a szivek, mikor fölhangzott az ének: „Tied vagyok, tied hazám . . .“ Az az érczalak pedig ott állt, kimagasodva az ünneplő tömeg közül szemével a napba tekintve, melynek lángja az élő szivében égett. Mintha mondta volna: Ne az enyém legyen ez a tisztelet, hanem az Eszméé, melynek hirdetője voltam. Ne bál- váuytok legyek én, hanem példátok. Szeressetek úgy, mint a hogy én szerettem: gyöngéden a kedvest, az anyát, a testvért, lángolón a hazát. Akkor nem veszett el az én szavam és vérhullásom nem volt hiábavaló. * * * * „E nagy napon szedjétek le a természetnek minden ékességét, kertjeiteknek minden virágát s küldjétek el a megszentelt helyekre, hadd borítsa zöld repkény és nyiló virág az emlékeket, melyeket a nemzeti kegyelet az ő dicsőségére emelt.“ így hívta föl az országos nemzeti szövetség Petőfi halálának félszázados évfordulóján a magyar honleányokat a halhatatlan költő ünneplésére. A honleányokhoz intézte szózatát, tudva, hogy az emberi erények nagyszerű felosztásánál a szeretetből és a kegyeletből a nőknek jutott az oroszlánrész; ■ tudva, hogy ha a honleányok gyöngéd szivük egész melegével hódolnak a nagy ünnepen a legnagyobb magyar költő emlékének: ugyT biztosítva lesz annak fénye és sikere és átala a nemzeti érzés, és a nemzeti műveltség fellendülése. De elég-e a természetnek minden ékessége? Van-e a kertjeitekben Petőfi koszorújához elég virág? Es hol van a sir, melyre a koszorúk özönét hinthettétek volna? Kérdések, melyek felhőkként támadnak előttünk, mikor a Petőfi dicsőségéről emlékezünk. Oly sokat vettek tőle s oly kevéssel adóznak neki a késő utódok . . . Pedig Isten adta költő volt ő, igazi „nemzet fülemiléje“ a milyet ezer éves történetünk csak egyet mutathat föl. Milyen dal az, mely ajkain fakadt! A magyar nép leikéből szakadt ki, a magyar nép lelkének mélyére hat Olyan egyszerű s mégis olyan magas szárnyalása, olyan megnyitó! A magyar nyelvnek olyan sajáfs’ágoS, erőtelj es színezete ömlik e rajta, hogy megragad minden szivet széles e hazában, ifjúét, aggét, palota- és kunyhólakóét egyaránt. A mi kizárólagos kincsünk az ő költészete, melyet semmiféle nyelven híven visszaadni nem lehet, habár ő volt is az első költőnk, a ki világhírre tett szert s habár ma már mindenféle nyelven zengik dalait. Nem is a világnak dalolt ő, hanem a magyarnak, világdicsőség volt neki a magyar dicsőség s minden dala az ősök vérével áztatott magyar röghöz fűződött. A merre járt -itt, küzdelmes vándorutján, mindenütt dal, mindenütt babér fakadt nyomában. J Ezért őrzi ma is a bérez viszhangja, erdő susogása, a róna szellője, a völgy furulyája az ö dalát A vándor utas, a pásztor, az arató az ő dalait dalolják mindenütt. Add hát bérez, völgy, rét, mező minden ékességed. Koszoruzzuk a költőt! Es kertjeitek virágait leszedtétek-e leányok Petőfinek? Hisz a legszebb virágot ő tűzte fel rátok. Szépségtekről, szivetekről, lelketekről mily bájosan dalolt! Szerelemről szólt dalában szüntelen, szerelemről s a hazáról. Emlékezzetek csak dalaira és minden hangja viszhangra lel szivetekben, megérzitek, hogy a ti költőtök ő s méltó, hogy minden magyar lánynak ideálja legyen. Megérzitek, hogy őt nem viselte meg az idő: huszonhatéves ifjú ő ma is, mint ezelőtt ötven évvel, eltűnése napján. Ha kerestétek a sirt, hova letegyétek a kegyelet koszorúit, megtudtátok, hogy sokan keresték, de senki sem találta meg azt a sirt. Eszetekbe jut Beöthy Zsolt szép jellemzése: „Mint a sas! Szállhat-e e szavaknál legelőször és legkivált a mi képzeletünk másra mint ő reá, a ki szürkén kelt ki fészkéből, büszkén és erősen bontott? ki szárnyait s szédületes magasba emelkedve tűnt el a fény birodalmában“ s megjelenik előttetek Petőfi tünemény- szerü megjelenése, egész élete s eltűnése... Egy egyszerű mészárosnak s egy becsületes parasztasszonynak gyermeke ő; senki sem ismeri, keserves hány kódások közt tengődik, mégis már ifjan, gyötrődöt- ten nyilatkozik benne az isteni erő. Nyomorban, hidegben röppen leikéből az áradozó dal s megindul világhódító útjára. Aztán egy hősi nép ünnepelt költőjévé válik; karddal és lanttal kezében, lelke őrületes hevével igyekszik az elárvult hazát szolgálni, majd hő vágya szerint elesik a csatatéren. De holttestét nem látta senki, sírját a többi elesett vitéz sírja helyén hántolta tel egy honleány kegyelete. Ott ünnepelte most Petőfi emlékezetét a nemzet szine-java a segesvári csatatéren. Oda hintettétek a sok virágot a közös sir fölé, abban a hitben, hogy ott nyugszik a nemzet elnémult csalogánya. De biztosat nem tud senki sem. A vesztett csata zűrzavarában senki sem törődött a magyar nemzet dalnokával. Csak eltűnt, elveszett olyan hirtelen, a mint megjelent nekünk. Üstökösnek mondják Petőfit, a kinek dicsősége örök időkig fényleni fog a magyar nemzet egér», s a kinek emlékét nem egy töldi rög, nem egy szűk sírhely, hanem a késő nemzedékek kegyeletes szive őrzi. Ott ünnepeljük hát, a szivünk mélyéu s dicsőségének ragyogása ne haloványuljon el soha! De váljon él-e hát Petőfi emléke a szivetekben? Kérdem tőletek, magyar leányok: ismeritek-e, birjátok-e Petőfi költeményeit ? Keresem kis szobátok kínai és japáni diszszel borított falán, keresem csecsebecsékkel megrakott asztalkátokon . . . keresem szavatokban, lelketekben a versei nyomát ... és nem találom. Látom a világ jeleseit, művészeit, rokokó-stilü arczképtartóitokban, látok ott rokont is, jóbarátot is, — de Petőfi képmását sehol, sehol. Hát nem tudjátok, hogy ő a világ legtüneményesebb költője s mégis ez egyedül álló rokontalan nemzetnek, a magyarnak keblén nyert életet? Nem tudjátok talán, hogy ő irta a magyarnak riadóját, a Nemzeti dalt s ha többet nem ir vala, ez az egy örök emlékűvé tehette őt a magyarok szivében? Nem tudjátok-e, hogy túl a tengeren is dicsőitik őt, ki egészen nekünk élt és halt? És a magyar ifjúság, melynek Petőfi mindig bálványa volt, a magyar lányok elfelejtkeznének róla s dalairól? Azért, Rendkívüli olcsó árakért szerezheti be a t. közönség STEINTNGER SÁNDOR divat-, vászonés fehérnemű üzletében, a legdivatosabb tavaszi és nyári szöveteket és mosó kelméket, általánosan elismert jó hirnevü gyárosok készítette vásznak, schiffonok és fehérnemüeket, szőnyegeket, csipke és szövetfüggönyöket, stb. efféle czikket. „Delént gyönyörű mintákban 38 krért méterenként“ kapható Steininger Sándor Székesfejérvár, Nádor—uteza 2. szám tejes-köz sarkán levő üzletében. íse. -40. Mai lapunk 4 oldal.
