Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 21-es doboz
1899. július 29. MAGYAR POLGAR 5 hidjanak karjához dőlt. Itt állott mintegy félóráig elmerengve. Tőle mintegy 200 lépésre »dolgozott« egy 6 fontos, s lőtte az országút mellett felállított orosz lovasságot. Hihető, sok kárt tett ben nők, mert nem soká rá is erősen kezdettek tüzelni, s egy golyó Petőfitől alig 30 lépésnyire ütött a földbe ; a fölvert föld és por őt is ellepő s hihetőleg szemébe is jutott, mert azt zubbonya szárnyával hosszasan törülgette. Ekkor helyét megváltoztatá, felénk közeledett s hátát a falu kapujához vetve nézte a csatát és elmerült gondolataiba, még pedig annyira, hogy a csakhamar hallatott iszonyú zsibaj, orditás, egy tömeg tüzelése sem volt képes figyelmét azon helyre vonni, hol ez történt. Én mellette futottam el egy helyre, hogy annak okát megtudjam s még kérdém tőle : »Mi baj őrnagy ur ?« ő nem lelelt semmit. Előttem csakhamar kitárult a vesz egész nagysága. Tőlünk alig ezer lépésre azon perczben bontá meg két ezred dsidás a tömeggé alakult zászlóaljat. A huszárság verekedett, de mit tehetett alig 300 annyi ellen. Rákiálték Petőfire, odamutaték az eseményekre, ő oda maradt, s csak annyit mondott: >Potomság<. Csakhamar az egész arcz- vonal megfutott. Én rámutaték a balszárnyra, hol a tábornok is íutott. Petőfi szemét odavető, szó- nélkül megfordult s futni kezdett. Én is csakhamar helyemre érve, lovamat kézügybe kapva, ráültem s száguldottam. A huszárság már mind elfutott volt, ajtüzérség ágyúit odahagyá, s melyek a balszárnyra voltak állítva, a gyalogság egy részével az erdőbe menekültek. Mi futottunk az országúton fölfelé. Engem helyismeretem rövidebb utón vezetett. Utánunk a két ezred dzsidás. Mikor a faluból már jó! kijöttünk, láttuk, hogy a mig e két ezred támadott, egy más ezred a Kü- küllő mellett halad fölfelé egyenes vonalban, s mikor már Fehéregyházát mintegy fél mértföldre elhagyta, jobbra tordult, s egyenes szögletet kepezve, igyekezett átvágni az országutat s igy a menekülést. A lovasság nagy részének még volt ideje e körön kívül hatolni, de a gyalogságból csak az menekült, a ki tartalékba volt állítva ; azok, kik tűzben voltak, bekerittettek. A kik a körben maradtak, azok, 60—70 sebesültet kivéve, mind elestek. Engem lovam a körön kívül 'segített. Petőfi gyalog volt s igy a körben benne marad. Egy dombra érve, visszanéztem s Petőfit hittem felismerni. A helyet, a hol láttam, e pillanatban is annyira élénken képzelem, hogy rá tudnék mutatni s valahányszor mellette elmegyek, önkenytelenül fölmerül előttem akkori aiakja, a mint íödetlen fővel, széteresztett ingnyakkal, lengő zubbonyával futni láttam. Ennyi, mit saját szemeimmel láttam. Leirom azt is, mit aztán később hallottam. A sebesültek és halottak összeszedésével egy régi ismerős nyug. hadnagy, Toldi, is meg volt bízva. Tőle tudom, hogy azon a helyen, hol Petőfi eleshetett, br. Heydte rendezé a halottak eltakarítását. Egy alkalommal a báróval találkozva a beszédet a csatára vezettem, s tudakoltam tőle Petőfiről. Tőle hallottam, miszerint igen jól emlékezett, hogy egy hegyes állszakállu szőke egyént látott az országút mellett egy mellén kapott dsida- szúrás miatt elesni, s mint mondá, hogy talán neki ez alak föl nem tűnt volna, ha mindkét nadrág és zubbonya zsebeit kifordítva nem látja, s abból egy csomó összeirogatott papirt kihullva nem lát. A helyet, hol ez lehetett, megmagyarázva, bizonyos valék, hogy Petőfi volt, mert az alig volt 100 lépéssel idébb hol utólszor láttam. Sirja felől is megbizonyosodtam Ez a fehéregyházi határ felső felén, északról lefutó patak partjára ásott közös sírban van, hová 134 más paj fásával közös sirba temettetett. A sirhalomra az arra járó székely utasok soha sem feledik, egy-egy kődarabot vetni, s ha azt évente rendesen ki nem egyengetnék, eddig óriási halommá lett volna. Ennyi mindaz, mit Petőfi utolsó perczeiről tudok. Ezen tőlem hallottakat beszélték el nejének is, ki azon év telén B. S. társaságában idáig utazást tett, s miután ennyit hajlott, megnyugodott benne, s innét visszatért. Én, ha érdekelve lett volna, szívesen ajánlkoztam vala, a helyet, hol elestét hiszem, megmutatni, de a nálunk töltött nap kellemes változatai, a kedves kis nőt annyira elfoglalták s igénybe vették, hogy ezt tőle nem is várhatám. Ezen.pongyolán, de igazsághűn leirt nap emléke leltembe az iszonyat minden szineivel annyira van lefestve, hogy abból még az idő sem vala képes egyetlen mozzanatot letörülni. Ekkor esett el Daczó őrnagy, Bem tábornokot védve, miután előbb 8 dsidást részint levágott, részint megsebzett. Ekkor lőtte meg magát Zeyk Miklós, a Lüders táborkara szemeláttára, hogy ő sem adja meg magát. Itt kapott a hires Mákra 38 sebet, s mégis hű lova megmenté a fogságtól. Törzsök Pista nevű fiatal huszár ez nap vonta ki a tábornokot a mocsárból, hova beledőlt lovastól, s már elfogottnak, vagy elveszettnek hittük. A jó fiú leszállóit lováról, az öregnek átadta s lovát vezetve hozta át az előőrsök között. Lengyel József. A nemzet és Petőfi. ír; a : Kőváry László. „Hol sírjaink domborulnak, Unokáink leborulnak, És áldó imádság mellett Mondják el szent neveinket“. Mi lehetne más témám, hogy e lapok kívánságát is e napra kielégítsem, minta »Talpramagyar!« ez utolsó szavai. Hogy mint a ki láttam e századot, mintegy meghozzam Petőfi megdi- csöüit szellemének, hogy látnoki lelke látta a jövőt, midőn Írja: És mi mégis lánczot hordunk! Ide veled régi kardunk! A magyar név megint szép lesz, Méltó, régi nagy híréhez. Holnapután lesz a nagy nap, melyen eltűnt, szellemében föltámadott, s a nemzet ifjúsága Segesvárit összegyűl, hogy koszorút tegyen le sírjára. Sírjára annak, ki a 48-iki ifjúság lelkesedésének megtestesülése, s a 48 előtti jobb jövőért esengő költői, lelkek -kiválasztottja volt, mi dőn a nemzeti géniusz ajkára adta: Talpra magyar! Mint ez alkalomra másutt megénekelíem, huszonnégy órával halála előtt még kezet szorítva váltunk el. Most ötven év múlva is látom magam előtt, mintha hallanám szavát. A mint hallani vélem azoknak a nagy idők nagy alakjainak, Kossuthnak, Batthyánynak, Szemerének, az erdélyiek közül Jósika Miklósnak, Berzenczei Lászlónak, Pálfi Jánosnak, s annak a nagy királyi biztosnak: Csányi Lászlónak hozzám intézett szavát. Hogy a szónokokról reám áradó emlékek viharzását ne említsem. Szemem Petőfit csatára, arra a szomorú nagy csatára kisérte. Ki láttam a politikusok által töltüzelt tábori táborozásában, csatázásában ha nem is a dicsőített Görgei, Dembinszki, Per- czel, Klapka, Damjanicsékat, hanem az erdélyi tábort: e napon, mintha hallanám e táborozás vig danáját, s a mint a golyók közé rohan, hurrah kiáltását, s előttem all, s hallom hangját annak a csodás embernek, Bemnek, még elő egyetlen tábornokának, Czetz Jánosnak, dandár vezérei közül: Gál Sándor, Kemény Farkas, Bethlen Gergely, s a fogadozó ostromló Stein Miksáét. S nem tudom ünnepelni a napot, a nélkül, hogy meg ne jelenjék nekem Bem ezredesei hosszú sora, annak a dicső honvéd tábornak élén, barátságosan táborozva, s bátorságot sugárzó arcz- czal harczra vezényelve, a br. Bánffv János. gr. Lázár Dénes, gr. Mikes Kelemen, gr. Teleki Sándor, Inczédi Samu, Makray László, s kik élnek Szigethy Miklós és zsákodi-Horváth Ignácz lelkesítő aiakja; s nem képzelem a székely föld határán folyó Petőfi-ünnepet a nélkül, hogy ne gondoljak a székelység vitézségére, kiknek ősi bátorsága a székely határőr ezredek élén zászlót ragadott -- itt is betűrendben szólva — Beke József, Dobay József, Forró Elek, Gál Sándor, Szász Sándor, Lőrinczi József, Pap Vilmos, Pünkösdi Gergely, Szabó Nándor, Sárosi Ferencz, s kit külön kell emlitnünk, Gábor Áron ezredesek, őrnagyok személyében testesült meg. S hogy telednök, kik hozzánk jöttek, Tóth Ágostont, Riczkó Ignáczot, s ki prózában Petőfi volt, az épp oly fiatalon nálunk pihenő Vasváry Pál*. Kik közül alig van, kit ne ismertem, ne láttam volna. Kik mindnyájan azon édes hitben estek vagy haltak s halnak el, hogy Hol sírjaik domborulnak, Unokáik leborulnak. A midőn a beteljesült jóslat költőjét ünnepeljük, bámulnunk kell a lelket, mely víziója első perczében látta már a csatákat, a harczi sírokat s rajta a nemzet koszorúit. Pedig jóslatának első telét, a csaták, sirok látását a magyar történelem, második felét igaz magyar lelke sugalta, mely bízott nemzete hálás voltában, őseinktől örökölt hősök iránti tiszteletében. El nem fajulhatásában annak az érzésnek, melyben fönnmaradásunk titka rejlik ; s el nem fajulhat, mert ez a hetedik forradalmunk aligha volt utolsó. Látnoki lelke nem csalódott. A magyar nem éri be azzal, hogy a Marseillaise költőjének szobrot emel: hálás kíván lenni nem csak szabadságharczunk vezérei, hanem a névtelen hősök iránt is, kik lemosták a gyalázatot, mint ránk kentek a századok. A szobrok mellett egyre emelkednek a honvédemlékek, honvédeink hírének oszlopai, a nemzet háládatos voltának emlékei; s kik tanúi voltunk a nagyidők lelkesedésének, honvédeink halálmegvetésének, megelégedéssel vesszük, hogy a jóslat betölt, s mintegy jön a gondolat: megmondjuk nekik. Hogyha Petőfiék látnák. Látnák, hogy sírjaikon fejfa helyett hatalmas emlékoszlopok nőttek ki, s a kik a zászlót elől lobogtatták, érczszo- borban adják át az unokák az utódoknak: tán még a göröngy is könnyebbé válnék poraikon. Mert alig van csatahely, s aligha marad honfivér áztatta föld, melyet már is emlékek nem jelölnének. Mintegy köbe vésve beírjuk a 48—49-iki eseményeket a haza testébe. Ott van már is, a téli szomorú hadjáratok emléke, a Branyicskoi és turcseki szoros véres napjai emléke, melyek elsőjét tanulók koszoruz- zák meg minden évben, az utolsót tanulók emelték, s ezért is kedvesek. A bodrog-kereszturi 49. jan. 22—23-iki csata emléke S hol négy havi diadalmas hadjárataink Kezelődnek, a kápolnai lebr. 26—27-ki, s folytatása Szolnoknál a márcz. 5-ki s az itt elesettek emlékére folytatólag emelt törük-szentmiklósi; Isaszegnél az ápr. 6-ki, s az itt elesetteknek Gödöllőn emelt obeliszk, Vácznál az ápr. 10-ki; Nagv-Sallónál az ápr. 19-ki győztes csaták, s a Budavár máj. 21-én kivívott bevétele emlékére emelt budai emlékoszlop; s az oroszok ránk rohanása után Vácznál vívott jul. 17-ki, Debreczenben az aug. 2 ki, Szőregnél az aug. 5-ki nem annyira diadalmas, mint kétségbeesett csatáink emlékoszlopa. S minek emlékét üljük, a segesvári csata gyászos emléke. S ott vannak Hatvannál, Nagy-Kátán, Szepes-Szombaton, Hét- hárson, Roskoványon, Verpeléten, s a Székelyföldön a Nyerges magaslatán emelt honvéd-emlékek. S ott vannak az egyesek iránt megnyilatkozott kegyelet örök emlékei. Az egyre emelkedő Kossuth-szobor, s a köztermek részére egyre festett Kossuth-kép. A tizenhárom vértanú tábornok emlékoszlopa Aradon. Klapka György tábornok álló szobra Komáromban; s hogy Erdélyre térjünk, Bem álló szobra Marosvásárhelyt, Gábor Áron a székely ágyuöntő emléke Eresztevényen, kinek szülővárosa Bereczk készül szobrot emelni. A kolozsvári honvédoszlop Tamás András ezredes, s Sándor László őrnagy szomorú halálának emléke. Vasvári Pál emléke Mariselen, s kit most ünnepelünk, Petőfi szobra Segesváron. Oly rövid időn mennyi nagy történeti alak, mennyi emlékoszlop, s még mennyi, a ki emlékoszlopra, szoborra érdemessé tette magát. S Kossuthot kivéve, nincs egy, ki a nemzetnek akkora bálványozás tárgya maradt volna, mint Petőfi. Benne az ifjú, a költő, a hőshalált szenvedő köti le fájdalmas visszaemlékezésünket. Könyvek keletkeznek életéről. Szobrai állításánál, ünneplésénél ódák, apolheosisek, emlékbeszédek áradnak el a hazában: emlékezetével még sem sem bírunk eltelni, mint akár egy mártír emlékével, kinek neve is lelkesít Manasses 1877. jan. 21-én törvényszékileg leleplezett szibériai meséjétől, a Boszniában látott vén emberig, a lelkek nem bírtak megnyugodni a gondolatban, hogy oly ifjan meghalhatott. Nem akarunk tőle megválni. Ä főváros szobrot emelt, 1882. okt. 15-én leplezte le s a tér Petőfi-tér maradt. S hol elvérzett, a csatatérre lenéző Segesváron a
