Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 21-es doboz
2 MAGYAR POLGAR 1899. julius 29. szibériai ólombányákban. Ott kell őt újra fölfedeznünk a milliók szivében, a nemzet typikus gondolatvilágában és halhatatlan szellemi műveiben, mely utóbbiak el vannak temetve az importált, ledér irodalom termékei alá. Addig hiába építünk egy Petőfi-házat, a mig Magyarország minden hajléka nem lesz ismét mind megannyi Petőfi-ház s a nevét viselő társulat hatályosabban nem őrködik szellemének terjesztése, czélzatainak érvényesítése fölött. Es ha emlékének félszázados megünneplése ez iránynak maradandó lendületet ad, csak akkor mondhatjuk el, hogy Petőfit meg is érdemeltük, mert azt a kincset, a mit a gondviseléstől kaptunk benne, nem pazaroltuk el, hanem gyümölcsözően használtuk föl. Csak akkor teljesedik be, hogy Petőfi igazán halhatatlan ! Ötven év előtt a nemzet mottója volt: „Talpra magyar, hí a haza“ ! Ma pedig ezt a jeligét véssük szivünkbe: „Talpra magyar, hí Petőfi“ ! Apotheosis. Petőfi Sándor halálának félszázados évfordulójára irta: Jókai Mór. Háttérben Petó'fi érczszobra, mögötte görög stylben épült csarnok, e felirattal „PETŐFI HÁZ“, párkányzatán Petőfi elhalt kortársainak mellszobrai: Arany, Tompa, Lisznay, Kerényi, Bérczy, Obernyik) Vajda, Degré, Pálffy Albert, Egressy G., Irinyi, Vasváry, stb. Szabadság nem tője: fején diadém, fehér redős öltönyben, két keze bilincsben, láncz- czal összekötve. Sötét van : csak gy csillagfény ragyog a szigor feje fölött a magasban, m-óynek vékony sugára a szoborra dereng alá. ISemtÖ. (Tompa, gyászoló hangon.) Nem magad estél el: veled együtt szálltak Emléktelen sirba Haza és Szabadság, Kikért éltél, kikért vérhalált kiálltad, A rombadült ország, szegény Magyarország. — A sirt fölöttetek simára taposták. Aztán sötétség lett, — kisértetek éje Ur lett benne minden gonosz szellem tábor, Kiket elszabadit alvilágnak mélye Halottat és élőt kínozni vaktából. A pokol közel volt, az ég pedig távol. Kioltottak minden csillagot az égen Csak egyet nem tudtak: mely szivedből szállt ki. Melynek azt hirdették tündöklő sugári, Lesz e lidérczhozó éjszakának vége. S szabad Magyarország, a milyen volt régen. Ha tudnak álmodni sírjukban a holtak, Csak azt álmodhatják, mit az élők itt fenn, Hogy még visszahozza a jövő a múltat. Hogy egy nép keze nem maradhat bilincsben. Él még magyar nemzet, él még magyar Isten. Ki sugdosott az eltemetett nemzetnek Álmában, hogy halál ne legyen belőle. Eltartott ez álom egy emberöltőbe. »Ne rettegj jövödtől, múltadat ne vesd meg«! Te voltál az örök szabadság költője. Jós voltál, próféta, kitől hitet vettek, Dalaid szikráin láng kelt a szivekben. Kik élve üldöztek, holtan megszerettek S a kik hívek voltak, azok még hivebben. Idegen lelkekből honszeretők lettek. S az ég meghallgatta a holt költő dalát: Remény csillagait sorba gyújtogatta, A csillagok után felhozta hajnalát, Bilincsét, lánczait a nép szétszakgatta. S a nemzet föltámadt az uj virradatra. (Hajnalfény, majd napfény derül.) Nemtő. (Ketté szakítja a kezén levő lánczokat.) Hajnalhasadtára a látóhatárig Jut az éj tábora, a gyötrő kisértet, Kelő fénysugárból magasra kiválik. Ostorával űzve a futó lidérczet. A te érczalakod, visszanyerve élted. Érczből volt a szived, mig dobogott élve; De égett a haza és szabadság névre. Most érez vagy egészen: hát szív vagy egészen; Fejedet az égig emeled merészen; S szemednek engeded, hogy a napba nézzen. S napnál fényesebbre: feltámadt hazádra, Ez imádott földre, bérczedre, rónádra: Bérezek, rónák hazaszerető népére. Kit Isten teremtett a saját képére. Kiben az ősöknek buzog honfi vére. Lásd és hevüljön át érczalakod tőle. Legyen izzóvá és ragyogjon az éjbe, Hogy lett bálványnyá a szabadság nemtője. Lásd szobor alakban, mit nem láttál élve, S dobbanjon érezszived tulvilági kéjbe. (Nemtő ledobja kezeiről a lánczokat.) Nincsen már rab nemzet, nincs elnyomott ország, Szabad a föld, a nép, a sajtó, a szellem, Szabadság rendezi a törvények sorsát. Sötét visszavonás nem félelmes ellen, Árulás daemona nem győz honszerelmen. Az utolsó hang, mit földön élve hallál, Sebekből vér ez ve, földre legázolva Vad csatakialtás volt. ^ "'firaes hurrTi! A mivel a szilaj zsá .... Já lett szolga A szabadság hősét a porba tiporja. Most népdal üdvözöl szabad népek ajkán, Kik dalaid zengik, szájról-szájra szállva, S hallgasd, hogy éltetnek a nap alkonyultán Aranytermő kalászt aratva, kaszálva. A délibáb játszik távol láthatárba. Mit utolszor láttál élő szemeiddel Romhalmaz volt égő városoknak üszke. Most palotasorok, szemeidnek hidd el. A való versenyt fut merész reményiddel S miként a palota, a kunyhó is büszke. S a porba hullt zászló, mit véreddel festél, Most magasan lobog, egész nemzet védi: Megsokasodtak a régi kor honvédi, Kit messze kerestél, kit egykor elvesztél, Itt van körüled, a dicső hon, a régi. S ezt köszöni e hon kihullott vérednek, A mi soha nem hull el, élő dalaidnak Szabadság virági porodból erednek; Lelked sugáriból csirái fakadnak Dalaid diadal neked egy magadnak. Sírod csak keressük, de lelked köztünk él; Ott leljük lantodnak minden pengésében, Unokáink tudják, mit mi tudtunk régen, Hogy drágább vagy nekünk édes mindenünknél, Soha a magyar szó nem zengett oly szépen. Mag volt, mit elhintél: erdő lett belőle, Szabad és egyenlő testvér minden polgár, E jelszóval haladt nemzeted előre. E jelszó lángjával égett minden oltár, Ez a hármas jelszó hirdeti ki voltál. E földtekén alig van már más földdarab, Hol e hármas jelszót még hiszik és vallják. De ez az egy haza menhelyül megmarad S újra felzenditi, hogy a népek hallják. S kövesse erős tett, mit mond szent akarat. A mig e kicsiny nép, kit magyarnak hínak, Szabadság és emberszeretet őre lesz. Sok küzdelme lesz: mert ellent sokan vínak, De el nem fog bukni, soha nem csüggedez. Szabadság nemtője mindig mellette lesz. Nemtö (felragadja a Petőfi-szobor talapzatára fektetett nemzetiszin zászlót e felirattal: „Szabadság, egyenlőség, testvériség« s Petőfi szobra felé nyújtja.) Ragadd e háromszin zászlót érczkezedbe. Mely élve emelte, halva is megvédte. A jövendő várát ezzel te veszed be, S ha mi ellágyulnánk, te érezszobor, védd te. Legyen veled együtt halhatatlan élte. Petőfi. 1899 jul. 30. Irta: Ábrányi Emil. Sok szép, jeles dal van ma is, hiszem. De hozzá méltót nem mond senkisem. Mert mind láradtak, hidegek vagyunk ő hozzá képest, a ki maga volt A lobogó tűz! A ki minden hangját Szivéből vette, a mikor dalolt! Rengő kalász azóta is terem, Azóta is van napfény, szerelem, Azóta is száll fecske és darú, A rónaság hozzánk se mostoha .... De a ki őket ugv szeresse és úgy Daloljon róluk — nem lesz több soha 1 A hogy tavaszszal csillog minden ág, S rázatlanul omlik a sok virág, Mint fényes zápor, színes havazás. A mint a szél a fák közt átfuvall: Aképen hullt isteni könnyűséggel Költészetének fájáról a dal. Hajnalt-köszöntő friss pacsirta-szó, Halk estharang, pusztákon bujdosó, Sötét borúval szálló förgeteg, Melyből tüzes villámok hullanak : Ha ős-erővel mindez dalba csengne, Hozzá méltó dal ez lehetne csak ! S ha minden rabláncz és börtön-torony, Hol vértanuk senyvedtek egykoron, Minden szabadság, a mi földön él, És minden zsarnok-gyűlölő harag El kezdene hozsannát énekelni: Hozzá méltó dal ez lehetne csak! * * * Ki az, a ki hamvát sírva össze szedte ? Senki! Tán az Isten, ő maga temette. El sem is temette — töl vitte magának : Szabadság, szerelem kettős csillagának. Ifjan halt. De látjuk: nagygyá lenni rá éri Költő volt. Szeretett. S meghalt a hazáért. Ám előbb a lelkét égő szenvedéllyel Millió szegény közt osztogatta széjjel. Gazdaggá igy tette az egész világot. S aztán az öröklét ormaira hágott. Tisztán olvadt át a halhatatlanságba. Csupa lélek volt! Por nem maradt utána ! Hol a teste ? Nincsen ! Hol a lelke? Itt van. Itt van, ó magyar nép, legszebb dalaidban! Hol a sírja ? Sehol — Hol a dicsősége ? Az egész világon! S nem lesz soha vége !
