Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 21-es doboz
SJI&Y&R HÍRLAP 1899. Julius 31 fül a diákok meg a tűzoltók és a városház-térre is csak jegygyei juthatott az ember. Ott sorakoztak a testületek meg az iparoskörök s a mellékutezákon át vonuljak a szobor elé. Künn a parton díszsátort ütöttek, dé az üresen maradt véges végig. Az öreg honvédeknek szánták azt a helyet, de a menedék- ház lakói részben a segesvári ünnepre mentek, a másik részüknek meg csakúgy kellett a múzeumban és másutt teljesíteniük a megszokott ó'rséget, mint 'máskor. Jöttek helyettük r fiatalabbak és tizenegy órára, az ünnepi műsor kezdetére, népes lett a tér. Zúgva riadt föl az éljen, amikor Jókai jött. Az élő koszorús, aki régen porladó költő-barátját tiszteli meg a kegyelet jelével: koszorúval, beszéddel. Ott volt már akkor a szobor kis kertjében Márkus József főpolgármester. Halmos polgár- mester, id, Ábrányi Kornél, Rákosi Jenő, Herczeg Ferenez, Brody Sándor, lestetich Andor, Becsényi Béla, Szabó és Kun tanácsnokok, Pesti Ferenez elöljáró, Rémji főjegyző, Gebhard és Melkó városbirák, meg sok más előkelő embere a városnak. A dalosok éneke kezdte meg az ünnepet. A Honfidal magasztos melódiája csendült föl s ka- laplevéve állt ott a tízezernyi sokaság. Aztán föllépett az emelvényre Halmos János polgármester, aki ennek a hazafias ünnepnek a készülés első perczétől fogva lelkes pártolója, buzgó előmozdítója volt és a nemes meghatottság meleg hangján szólt emigv: A polgármest er megnyitója. Mélyen tisztelt ünneplő közönség! A hazafiui kegyelet legszentebb érzései vezéreitek bennünket, midőn e helyen , a mai napon egybegyültünk. Idevezérelt bennünket az ellenállhatatlan vágy, hogy hálás szívvel és mély áhítattal lelkűnkben emlékezzünk a szabadság legnagyobb költőjéről,' kinek lánglelke ötven évvel ezelőtt szállt el porhüvelyéből az örök halhatatlanság felé; idevezérelt bennünket a forró kívánság, hogy képzeletünkben visszaszállva az ötven év előtti napok eseményeire s főleg a szabadságharez költőjének tragikus halálára, a kegyelet koszorúját letegyük ez érczszobor talapzatára. y Az egész országban mindenütt Petőfi Sándort ünnepük ma, az ö dicső, nagy neve visszhangzik szerte e hazában és a nemzeti kegyelet ünneppé avatta e napot a szabadságnak és a szabadság nagy dalnokának ünnepévé. A székesfőváros is, mely a dicsőségben és küzdelmekben gazdag korszaknak magasztos emlékeit híven őrzi, amelynek nagyságán, jövendő felvirágzásán a nagy költő szive egész melegével csüg- gödt, — amelynek mai fejlődését ő prófétai szemmel jósolá meg,— a kegyeletnek és hálának fokozott érzéseivel ünnepel e napon. Ünnepli ama korszaknak nagy vívmányait, amelyeknek alapzatán kezdetleges állapotából a fejlődés mai lokára emelkedett és ünneplj/hz eredmények egyik halhatatlan tényezőit, Petőfi Sándort, aki lángszavával nagy tettekre tievité és buzditá nemzetét. És a székesfőváros lakossága, mely ma ide zarándokol, hogy az önfeláldozó hazaszeretetnek, az olthatlan szabadságvágynak oltáránál épüljön, érezni fogja a szellemet, meiy ez ércz- alakot körül lengi; érezni fogja, hogy ez érczszobor örök intésképpen áll itt arra, mtként kell hazánkat és a szabadságot szeretnünk, miként kell olyan magyaroknak lennünk, hogy erőt rajtunk semmi se vehessen. Érezni fogja és érezzük mindnyájan, hogv ez érczszobor, mely megdicsöült nagy költőnk alakját ábrázolja, él és lát, Petőfi, Sándor lélekben köztünk van és látja szeretett hazáját az erősödés és virágzás utján, látja a székesfővárost nem is sejtett fellendülésének utján, látja a dicsőséges korszak magasztos eszméinek gyümölcseit: a népszabadságot, a tudomány és művészetnek, az ipar és kereskedelemnek fejlődését és haladását, a magyar nemzeti Állam megerősödését és hálatelt szívvel fordul a gondviselés felé, mely mindezeket megérnünk engedte. Mi pedig forduljunk hálatelt szivvel az ö dicső alakja felé, aki lantjával és kardjával szolgálta imádott hazáját, melyért hősi halált balt; áldozzunk az ő emlékének, mely szent legyen e hazában az időknek végeiglen. Az ünnepélyt megnyitottnak nyilvánítom. Jókai beszél. Ennek a lelkes beszédnek mély hatása alatt figyelt a szószékre az ünneplő sokaság, amikor az emelvényre lépett Jókai Mór. Őt hallani mindenkor igaz gyönyörűsége minden magyar embernek, bát még, ha arról beszél, akivel a nagy idők viharaiban együtt küzdött, akinek a históriában a neve is összeforott az övével. A nagy idők emlékeit vájjon ki hivafottabb fölidézni mint ő. aki maga is bennük szerepelt és aki még ma is frisebb erőben állt ott, mint mi fiatalok. Halhatatlan költő-barátjáról Szózata ez volt: «Mintha most is előttem látnám azt a délczeg alakot, azzal a lángoló, sugárzó arczczal, a daczos fejjel. Mintha most is hallanám a hangját, azt a szívből jövő, szivig ható hangot, mely kifejezője volt lelke indulatainak. Minden igaz volt nála! Szerelem, barátság, gyűlölet, harag, rajongás a hazáért és a szabadságért. Semmi sem voit hamis, semmi sem volt mérsékelt. Aki igy tudott szeretni, igy tudott gyűlölni, annak nem lehetett a főidőn megmaradni többé, amint nem volt szabad többé szeretni és gyűlölni. Olyan ifjú volt s mégis be volt fejezve az élete. Mint egész ember halt meg. Mi többiek tudhattunk még kettévágva, felnégyelve, darabokra tépve is élni, de Petőfi számára nem volt való az az élet, az a küzdés, ahol a lánczravert kéz börtön falára karczolja keserű gondolatait. Neki meg kellett halni. Dicsőséget annyit szerzett rövid üstökös útjában, hogy nevét otthagyta az égen fényszikrákban megörökítve, amelyek soha le nem hullanak. Nem is halt meg! Hányszor feltámadott. Ott ál minden magyar szivében, házában. Mennél jobban távozik az időben, annál nagyobbra nő az alakja. Félszázad múlt el azóta. Más embert eltemet az idő. Petőfit magasra emelte. Még magyar él, haza áll, éljen Petőfi dicső emlékezete! Ragyogja be a hazát és világot!» Az ünneplő éljenzés, amely e magosbaszár- nyuló szavak ulán harsogott föl, szólt a lángszavu költő emlékének, de Jókainak is, aki szívből fakadt szózatával a legméltóbban áldozott a kegyeletnek. Rákosi szónoklata. Sántha Mihály böicsészettanhallgaió Endrődy Sándornak lapunk ünnepi számában közölt szép kö lleményéí szavalta Petőfi-iöl s utána Rákos* Jenő lépett a szószékre. Öt is éljenzés fogadta) amikor belekezdett következő hatalmas beszédébe: Ünneplő közönség! Az Qrszágos Nemzeti Szövetség nevében, nem a magam érdeméből állok itt. Mégis mikor Önökhöz szólok, az antik világ egy emberének lelke mozdui meg bennem. Nem a dicsők közül valóé, hanem Heroszlrateszé, aki fölgyujtotta Diana templomát, hogy a halhatatlanságra szert tegyen. Ő (Petőfi szobrára mutat) énekelte: Szentegyház keblem belseje . . . Ezt a szentegyházat szeretném én fölgyujíani, az önök keblének szent egyházát, hogy majdan az utókor emlékében azok közé álljak, akik nem méltatlanul szólották ma Petőfi-ünnepén. Semmi sem közönségesebb, mint a kő és aj nyelv. A követ mindnyájan lábunkkal tapossuk, | a gyerek dobálódzik vele, az utón porlik. És a I nveiv — beszéli mindenki örömben, bubán, be- I széli unalmában is. De jön a művész, ráteszi j kezét a kőre és belőle a milói Vénusz lesz, evez- I redek remeke, nemzetek kincse es büszkesége. Es jön ő (Petőfire mutat) és kiíaiagja a magyar nyelvet o y remekké, mint Phidios a követ. Ez nekünk Petőfi. De ennél több is, mert I szertelen nagyságában, pedig érezte, tudta a maga | értését, mikor a hazaért kuliéit meghalnia, j nem kívánt különbnek lenni a legszintele- j nebb névtelennél és rohant a halálba. A kőszikla beállt porszemnek, amikor a vihar I e hazán söpört keresztül. (Eijenzés.) Ölvén év | óta zokogtunk e gyászos nap emlékére. Évtizede- j ken át kerestük nyomát az ismert világban, le- I szállva érle a szibériai ólombányákba is: | nem találtuk. És újabb évtizedeken át hamvait, po- I rait kerestük, de hasztalan kerestük. Nem maradt halandó részéből semmi, egy marék pora sem. Mégis ki merem mondani e nevezetes pillanatban, j hogy a véres sors, amely tőlünk elragadta, a gond- j viselés isteni kedvezése volt. Születésekor tehetsége j kiemelte a közsorsból, halálával a gondviselés J kiemelte a közsorsu emberek sorából. Senki i sem látta halotlan, senki sem fogta le szemét, ami ; nekünk közönséges embereknek oly óhajtott dolog; senki sem virrasztóba, senki sem temette; senki- j sem ... De nem él bár, mégis halatlan, sírba- i szállása csak föltámadás. Élve csak költőnek j volt legnagyobb, halálával, amikor dörgés és vil- i lámiás között elragadta tőlünk az istenség, mint hajdan Roinulust és felemelte és legendás alakká avalta misztikus égbemenetelével. A sors maga költő lett rajta. Élete és elmúlása nem egyéb I nagy költeménynél. (Éljenzés.) i De még merészebbet mondok. A nemzet iránt is kegyes volt a sors, amikor ilyen véget szánt a 1 nemzet fiatal bálványának. Soha szenvedelmeiben nagyobb és őszintébb lélek nálánál nem élt közöttünk. Ki volt váljon nagyobb szive választottjának szerelmében, mint ő? Az érzelmek oly teljességét, az övéhez hasonlót esak a lánglelkü költő tud képzeletében megalkotni. Szerelmében a lángoló Romeo, barátságában Kasztor és Pollux volt, haza és szabadságszeretetében az összes termo- piléi hősök lelke lakozott benne. Ragadjuk most ki a sors véres kezéből izzó alakját és hozzuk át a nemzet katasztrófáján. Ki meri állítani Önök kö- zül, ki meri állítani, hogy az a félelmes lélek nem a vórbiróságok első áldozata lett volna, mert menekülni nem is tudott, nem is akart?! ... És ime, a nemzet megmenekült attól, hogy a feledésnek ama bölcsességből és nagylelkűségből szőtt fátvolát kénytelen legyen rávetni az ő csonka, véres alakjára is. Ünneplő Közönség! Abban &z iszonyú viharban, melyben véreső hullott ez országra, Petőfi a villámot kezelte. Abban a fellegvárban, melybe a magyar szabadságvédő csapat utolsó maradéka felhuzódott; a segesvári téren, fáklyával a kezében egy ifjú hős ő állott. S mikor veszve volt minden, elszántan lépett a puskaporos hordóhoz és belevágta a fáklyát. Voltak, akik innen is megmenekültek, de hová lett ő? Eltűnt, szétfoszlott, párává lett, a levegőbe lett, szétterjedt a hazán, itt van felettünk azt szívjuk be, azt adjuk ki lólekzetképpen. (Éljenzés.) A magyarok isíene egy fényben tündöklő drágakővel ajándékozott meg bennünket. És amikor égett rajtunk a pusztító tűz, a nemzet végzete kincseink e koronáját, e gyémántunk vetette a tüzbe. Soha nemzet nagyobb árát nem fizette szabadságszereletének. Elmondhatjuk : megvagyunk váltva általa és bátran ismételhetjük Ma ötven év múlva újra: >A magyarok Istenére esküszünk, rabok többé nem leszünk'.* A koszorúk. A gyönyörű beszéd után Bénárd Ákos joghallgató szavalta el Petőfinek <Egy gondolat bánt engemet...» czimü költeményét s a beszédek sora Gebhard József joghallgató szónoklatával ért véget. h Himnusz volt az ünnepség vége, méltó befejezése. Aztán sorra jöttek, akik, koszorút tettek le a költő szobrára. Idősbb Ábrányi Kornél hozta a Pefó/i-lársaság élővirágos .koszorúját, amelynek vörös szalagján ez állott: PetőfiSándor emlékének. Az ősz zeneköltő nehány kegveletes szóval helyezte oda a koszorút. Utána Bródy Sándor tette a szobor elé az Otthon Írók és művészek körének nemzeti- szinü-szalagos koszorúját, ezekkel a költői szároya- lásu szavakkal. Emeld föl fejed, néz belé a napba így tanította Petőfi Sándor A szemébe nézek És mondom Koszorút hoztam Küldték a múló napnak krónikásai A magyar örökkévalóságnak Neked. Puha kornak bátortalan szülötte Belőled meritek bátorságot,hogy szólítani merlek. S remegve kérlek: Te halott, bennünket élő- kel, fóiuton tévelygőket, — vezess. Rákosi Jenő az Akadémia koszorújával jött és e szavak kíséretében tette le: Tisztelt ünneplő közönség! A Magyar Tudományos Akadémia megbízásából koszorút tettem Petőfi érczalakjának a lábához. Nekünk, akik e tisztet tesszük dicsőség,hogy az Akadémia tagjai vagyunk. Az Akadémia őrök gyásznak tartja, hogy Petőfi nem lehetett a tagja. És igy ment ez sorra. Halomra gyűltek a virágfüzérek, köztük a legszebbek egyike Jókaié, amelynek nemzetiszin szalagján ez állott: Petőfi emlékének — Jókai Mór. A szobor talapzata már ki se látszott a sok virágból, amikor a déli harangszóra a tér szabaddá lett s a mellékutczákban ösz- »zegyült nép is ezrivel tódult oda. Délután. Délután a vörös kokárdák, meg a túli- piros szalagok jegyében állott. A szocziálisták ünnepelték Petőfi Sándort. Külön, nem az országgal együtt, nem a «polgári-pártokkal» mint ők mondták, mert a nagy költő teljesen az övék, tisztára szocziáldemokrata, akihez csak nekik van joguk. Ünnepelték is a maguk módja szerint, kissé Ízetlenül. Daloltak munkásdalokat, beszéltek kissé különösen s végül megkoszorúzták a nagy költő szobrát pirosszalagos babérkoszorúval.
