Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 21-es doboz
1899. i alius 30 «AGYAR HÍRLAP 7 Az időt és a módokat politikánk érvényesítésére, időközben pedig erkölcsi nyomást igyekszünk gyakorolni Transzválra. Kezünkbe vettük az uitlanderek ügyét és kötelességünk végrehajtani. Nem nyugszunk addig, inig olyan eredményre nem jutunk, amelyet kielégítőnek tartunk. Még néhányan hozzászóltak a kérdéshez s a gyarmatügyi költségvetést egyhangu ag elfogadták. A felsőházinak ugyancsak éjjeli ülésén Camper- down a transzváli kérdésről beszél és azt mondja, hogy Krueger elnökkel meg kell értetni, hogy a tett engedményeknek valóságos és visszavonhatatlan engedményeknek kell lenniük. Kruegernél csak a hatalomra támaszkodó nyomással lehet valamit elérni. A kormánynak tehát erelyes és világos hangon kell beszélnie. A nyíltság inkább elhárítja, semmint előidézi a háborút. Kruegerrel meg kell értetni, hogy ha Angliának löl kell lépnie ellene, a brit birodalom egész haderejét vezeti ellene síkra. Dunrave azt mondja, hogy az angol nép türelmének vége szakadt és véget kell vetnie a dolgok mai kedvezőtlen állásának. Windsor báró azt hiszi, hogy a mostani politikától való minden eltérés nagy veszedelmet hozhat Angliára, nemcsak Délalrikában elfoglalt pozicziója tekintetében, hanem még Nagy-Brúannia birodalmi állását is megingathatja. Selborne gysrmatügyi parlamenti államtitkár abban az értelemben válaszol, ahogy Chamberlain beszélt az alsóházban, Kimberley lord Baunermann nyilatkozatai 'oz csatlakozik. Salisbury Kruegert azzal vádolja, hogy az 1881-iki egyezményt szüntelenül megszegi. O is azt hiszi, hogy Angliának nem szabad a konvenczióknál tovább mennie, de azokat be kell tartani. Csatlakozik Selborne nyilatkozataihoz. Hol van Petőfi sírja?-- Levél a szerkesztőhöz. — Ki tudja, melyik szebb vég? Az-á, mikor hatalmas obeliszk emelkedik az elköltözött nyugvóhelyén; az-é, mikor senki se tudja, hol por- lanak csontjai ? Édesebb-ó a pihenés, ha a kegyelet könnyei öntözik, a megemlékezés rózsái diszesitik a sirt, vagy ha nincs sirdomb, nincs emlékkő: nem hullhat reája se köny, se virág? Legendának isteni elme nem gondolhatott ki szebbet, mint Petőfi elmúlása. Volt, nincs. Lement, mint a nap. Arról tudjuk, hogy eltűnt, mert sötét van. Hol pihen, kikeresné? Mindenhol, ahol szív van. De ölven éve mégse tudunk megnyugodni abban, hogy csak a szivekben legyen a temetője. Hányszor hallottuk, és mennyivel többször éreztük, hogy meg kell keresni Petőfi csontjait. Trója széthullott köveiért felástak egy fél országot. Petőfi csontjaiért felásnának egy másikat . . . Az volt a közhitt sokáig, hogy valóra vált a költő vágya egészen. Együtt pihen százakkal és «a csontjait egy közös sírba rakták, kik érted haltak szent Világszabadság!» De aztán jöttek honvédek, magyar katonák, akik hittel vallották, hogy megismerték a halott Petőfit s eltemették egymagában ldüön sírban. Akik megásták a sírját, meg is jegyezték a helyét, ki is mérték lépésekkel, jelt is tették a halott mellé. De már nincs közülök életben egy se. Nem mondhatja el a titkot ma már senki. Amig éltek, nem mondhatták, mert akkor veszedelem volt a forradalom költőjét emlegetni: mire szólhattak volna, a halál vette el a szavukat. Most, az országos emlékünnep napján, megszólal Petőfi egyik sírásójának a fia. Levelet irt nekünk, amelyben parasztos egyszerűséggel elmondja, amit Petőfi temetéséről évtizedekkel ezelőtt szemtanuktól hallott, s amit nem mert elmondani és most is csák félve árul el, mert egvügyü fejjel azt gondolja, hogy veszedelmes, országfelforgató dolgot müvei. Azt hiszi, büntetés járna a felfedezésért, ami pedig örök időre dicsősége volna az egyszerű embernek. Ezért tiszteljük a kívánságát és nem áruljuk el a nevét, hanem itt adjuk levelének érdemleges részét, némileg közérthetővé tóve kuszáit Írását. íme az egyszerű magyar paraszt levele: Nagyságos Szerkesztő ur! Több lapokban olvastam már, hogy a nagy költő Petőfiről nem tudják, hol van eltemetve. Én gyerekkoromban hallottam róla többet, azt talán meghallgatják most, az ötvenéves fordulókor. Úgy volt, hogy a csata után megmaradt Kerekes János szakaszvezető az ő szakaszával s ö temette el Petőfit több társával. A szakaszában volt két honvédtársa 1855-ben felkereste, s ezen a találkozón én is ott voltam, mint gyerek. Az egyik honvéd tatai ember volt, valami Kakas nevezetű; a másiknak nem tudom a nevét; csak annyit tudok, hogy csizmadia volt a mesterségére. Ez a három honvéd együtt volt 1855-ben, s akkor beszéltek Petőfi temetéséről. Nekem is, aki gyerek voltam, odaszóltak: — Jól megjegyezd gyerek, amit hallasz. Hát úgy mondták, hogy felismerték a halottat, s ök ásták meg a sírját. Segesvár nyugati részén van egy hegyoldal, ott van a sir. A hegynek is a nyugati oldalán, a legmagasabb csúcstól lehuzódik valami domborulat; gerineznek vagy bordának mondják az eífélet. Ebben a bordában ásták meg a sirt, s hogy valamikor rálehessen akadni a helyere, kimérték lépésekkel. A sírtól a bordán egyenesen a csúcsig negyven lépés. Magába a sírba is tettek jelet. Mindegyik ember egy jókora követ vett, s abba jó mélyen belikaparta a B. S. bötüket. Ezeket a köveket odatették a hatott mellé. Az egyik sirásó még ezt mondta: — Hátha ez a három kő bemohosodik- Tegyünk ide még egy jelet. Tegyük melléje a törött kardját J . , S oda tették a kettétört kard markolatját^ Ugyanaz a három honvéd eltemetett még egy katonát. Egy hadnagy volt. Előkelő lehetett, mert czimeres gyűrű volt az ujján. A Petőfi sírjától leíelé, tiz vagy húsz lépésre temették el. Ha most kiássák, a gyűrűről hozzáértők megtudüatják, hogy ki volt. Az apámek nem ösmerték. Ennyi az, amire a három ember beszédéből hiven emlékszem. Szent igaz, hogy igy beszélték egymás között. Bocsássák meg a rossz másom, de én keveset élveztem oskolát, de annál többet a dolgot. Maradok alázatos szolgája —ly• Ennyi a levél, amelynek minden betűjéből az igaz meggyőződés látszik. Nem füzünk hozzá semmi észrevételt. Csak úgy krónikás adomát hozunk emlékezetbe, amire mindenki emlékezhetik az iskolás könyveiből. Mikor Mátyás király fejedelmi lakoma után ásót-kapát nyomott főúri vendégei kezébe, s vitte őket a hegyre, kapálni. Pedig csák szőllöt kapált atott. Ha Mátyás királynak lett volna egy költője, csak századakkora, mint Petőfi, Sándor, ásót és kapát ad az egész népe kezébe és ásat, addig ásat, mig megtalálja a csontjait. Vájjon a segesvári ünnepen, a szép beszédek és dús lakomák után lesznek-e, akik ásót ragadnak, hogy felkeressék azt a helyet, melyet az egyszerű paraszt léit’. Beaurepaire „bizonyít," — Távirati tudósi tásos.. — Nevetséges szerepében még mindig nem elégelte meg a kudarezot a nagy «leleplező.» Nem elég, hogy egy külvárosi színész a bolondját járatta vele, a ren- nes-i por kormánybiztosa meg csúfosan elutasította, neki még ankét is kell, hogy befejezett bohózat-figurává legyen. Egy sereg képtelen váddal áll elő megint. Saját külön «tanúit» szólaltatja meg, akik azonban megmaradnak névtelen szereplőknek, abból az egyszerű okból, mert nyilván —- nem is léteznek. Különben pedig annyi vadat beszéltet össze velük a jó ur, hogy legföljebb neki árthatnak, Dreyfus sorsának vajmi keveset. Tanúság rá az, ami alábbi táviratainkban olvasható: Pária, juiius 29. Dreyfus védői elhatározták, hogy maguk kérik Beaurepaire megidézését. A jeles ur tehát, akiről elmés megtréfálója éppen bohózatot ir a Quartier Lalin-nek egy mulatóhelye számára, ilyenformán hiába kapálódzik most már s nem kapaszkodhatik többé abba sem, hogy «bizonyítékait* el akarják tussolni. A nekivadult ember, aki a revizióellenes tábornak immár egyik utolsó mohikánja, éppen ma kezdi meg «leleplezései« sorát az Echo de Paris-ban. Nagy garral hirdette ez a lap jó előre, hogy Quesnay de Beaurepaire valami ankét-et tart a Dreyfus-ügyrői ós «döntő bizonyítékokkal* fog előállani. Ma közzétett ankétje teljes nyolez hasábot foglal el és a bevezetésén és a befejezésén kívül, öt csoportra osztva harminczegy tanúvallomást közöl. A tanuk nevét elhallgatja. Semmi sincs a vallomásokban, ami uj világot vetne a dolog lényegére. Az első csoportban hét tanúvallomás van. Egy tanú elmondja, hogy hallotta, amint- egy zsidó mondotta, hogy Dreyfus 1899-ben vissza fogják hozni. A második csoportban, melynek czirne: Intrikák egy bűnös megmentése érdekében, két tanúvallomás van. Az egyik egészen uj tanú ez év juiius 17-én vallott. Elmondja,hogy egy unokatestvérét százezer frankkal megvesztegették, hogy maradjon Rennesben és keverje bele az ügybe Esierházyt. A harmadik csoportban egy tanú elmondja, hogy Mühlhausenben egy hadnagyot, vezetett a német hadgyakor’atokra, aki ott állítólag főrangú német tisztekkel tárgyalt Később megismerte, hogy az Dreyfus volt' Egy másik tanú a vasutakról szóló munkát kölcsönzött Dreyfus-nak. Néhány nap múlva egy német lapban ennek a munkának a fordítását olvasta. Van egy tanú, aki a vasutak szfratégiai használatáról külön e czélra irt munkát kölcsönzött Dreyfus-nak, akit már akkor gyanúba vettek. Nemsokára Németországban a szerint módosították a katonai vasutügvet. Beaurepaire egy tanúja még azzal vádolja Dreyfust, hogy az orosz kormánynak is kéme volt. Egy orosz diplomata állítólag úgy nyilatkozott, hogy Dreyíus bűnös és hozzátette: — A mi szolgálatunkra állott. Egy másik tanú, aki áliitólag érintkezett Panizzardi-vai, ehhez kérdést inlézettDre^/ws bűnössége felől, mire Faniszardi egyáltalán nem tagadta Dreyfus bűnösségét. Ilyen a többi vallomás is. De Beaurepaire nem nevezi meg tanúit és igy nem lehet mérlegelni a valló- mások értékét.
