Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 21-es doboz
MAGYAR ÚJSÁG Vili. évfolyam 209. szám. Egyes szám ára: “Ä“*' } 4 kr, Budapest, 1899. Hétfő, Julius 31. ja, \°ri 'Br Petőfi ünneplése. Budapest, julius 31. Petőfi halálának ötvenedik évfordulóját megható módon ünnepelte az egész ország. Mély megilletődéssel s jóleső ömmel konstatáljuk, hogy az egész nemzet egybeforrt e napon, hogy kegyeletének méltó módon adjon kifejezést a mi szivünk szerette, az egész világ előtt ismert és csodált nagy költőnk iránt, ki mint üstökös jött s tűnt el az égboltról. Rég látott a nemzet oly szép és magasztos ünnepet, mint a tegnapi volt. Felejthetetlen nap, melyet a nemzeti érzés verőfénye sugárzott be. Örülünk, hogy ennek az* ünnepnek fényes sikeréről számolhatunk be. Budapesten. Habár az ünnepély főpontja Segesvárott folyt le, a főváros mégis megtartotta elsőségét az ünneplésben. Az ország szive méltó módon fejezte ki báláját és csodálatát a nagy költő emléke iránt. A Petöfi-szobornál. A Petőfi-téren már kora reggel hullámzott az ünneplő közönség. A rend példás volt s erre a Schmidt Ede és Palágyi felügyelők vezetése alatt kivonult temérdek diszruhás rendőr, városi tisztviselők, egyetemi ifjak, önkéntes tűzoltók s városi szolgák ügyeltek. Csupán a nemzeti szinü kordonnal elzárt szobor környékén lehetett mozogni, a többi helyet zsúfolva tartotta a közönség. A teret ízlésesen díszítették föl a ház- tulajdonosok, a talapzatot* pedig a főváros megbízásából Hermán Ödön látta el igen szép de- koráczióyal. Már kilencz órakor kezdtek gyülekezni az egyes társas egyesületek zászlók alatt, mindegyik magával hozván egy-egy szép babér- vagy virágkoszorut. A szobor előtt elegáns hölgy- közönség jelent meg s türemmel várta az ünnepség kezdetét. Az Ízlésesen készült szószék körül gyűltek össze sokan egyenruhában a 48-as honvédtisztek közül. Az emelvénynyel szemben álltak föl a Budai dalárda, Ganzgyári dalkör, a »Törekvés« dalkör és a Budapesti polgári dalkör tagjai, Bellovics Imre orsz. karnagy vezetése alatt. Kevéssel tizenegy óra előtt érkezett a szobor elé Jókai Mór, a kit a lelkes közönség perczekig éljenzett. Körülötte gyülekeztek a főváros vezéremberei, köztük Márkus József főpolgármester, Halmos János polgármester, a fővárosi bizottsági tagok, id. Ábrányi Kornél, Rákosi Jenő, Herczeg Ferencz, Bercsényi Béla 8 még számosán. Pontban tizenegy órakor az egyesült énekkarok rázendítettek Petőfi »Honfidalá«-ra. A közönség ünnepi csendben, állítattál, fedetlen fővel hallgatta a remek dalt, melyet a közönség lelkesült éljenzéssel s hosszantartó taps.al fogadott. A lelkesedés csillapultával Halmos János polgármester lépett a szószékre s mondott tartalmas megnyitó-beszédet. Szavait igy végezte: »Érezni fogja és érezzük mindnyájan, hogy ez érczszobov, a mely megdicsőült nagy költőnk alakját, ábrázolja, él és lát, Petőfi Sándor lélekben közöttünk van és látja szeretett hazáját az erősödés és virágzás utján, látja a székesfővárost nem is sejtett fellendülésének utján, látja a dicsőséges korszak magasztos eszméinek gyümölcseit: a nép- szabadságot, a tudomány- és művészetnek, az ipalés kereskedelemnek fejlődését és haladását, a magyar nemzeti állam megerősödését és hálatelt szívvel fordul a gondviselés felé, mely mindezeket megérnünk engedte. Mi pedig forduljunk hálatelt szivvel az ő dicső alakja felé, a ki lantjával és kardjával szolgálta imádott hazáját, melyért hősi halált halt; — áldozzunk az ő emlékének, mely szent legyen e hazában végeiglen. Az üunepélyt megnyitottnak nyilvánítom.« A beszédet zajos éljenzés követte, a mely ujult erővel tört ki, a mikor az emelvényre lépett Jókai Mór ősz alakja. Perczekig tartott mig helyreállt a csend s akkor az agg költő ér- cze8 hangján a következőkép szólt: »Mintha most is előttem látnám azt a dél- czeg alakot, azzal a lángoló sugárzó arczczal, a daczos fejjelt, Mintha most is hallanám a hangját, azt a szívből jövő, szívig ható hangot, mely hü kifejezője volt lelke indulatainak. Minden igaz volt nála! Szerelem, barátság, gyűlölet, harag, rajongás a hazáért és a szabadságért. Semmi sem volt hamis, semmi sem volt mérsékelt. A ki igy tudott szeretni, úgy tudott gyűlölni, annak nem lehetett a földön megmaradni többé, a mint nem volt szabad többé szeretni és gyűlölni. Olyan ifjú volt s mégis be volt fejezve az élete. Mint egész ember halt meg. Mi többiek tudhattunk még kettévágva, felnégyelve, darabokra tépve is élni, de Petőfi számára nem volt való az az élet, az a küzdés, a hol a lánczravert kéz börtön falára karczolja keserű gondolatait. Neki meg kellett halni. Dicsőséget annyit szerzet rövid üstökös útjában, hogy nevét otthagyta az égen fény szikrákban megörökítve, a melyek soha le nem hullanak. Nem is balt meg! Hányszor feltámadott. Ott él minden magyar szivében, házában. Mennél jobban távozik az időben, annál nagyobbra nő az alakja. Félszázad múlt el azóta. Más embert eltemet az idő, Petőfit magasra emelte. Mig magyar él, haza ál!, éljen Petőfi dicső emlékezete! Ragyogja be a hazát és világot!« Lelkesült éljenzés hangzott föl a »Szózat«-ra, a mely csak akkor csillapult, a mikor Sántha Mihály bölcsészettanhallgató lépett az emelvényre. Nagy hévvel szavalta Endrödy Sándor Petőfi, czimü költeményét. Utána az Orsz. nemzeti szövetség nevében Rákosi Jenő lépett a szószékre s a következő remek szónoklatot mondta: Ünneplő közönség ! Az Országos nemzeti szövetség nevében, nem a magam érdeméből állok itt. Mégis mikor önökhöz szólok, az antik világ egy emberének lelke mozdul meg bennem. Nem a dicsők közül valóé, hanem Herosztrateszé, a ki felgyújtotta Diana templomát, hogy a halhatatlanságra szert tegyen, ő (Petőfi szobrára mutat) énekelte í Szentegyház keblem belseje, . . . Ezt a szentegyházat szeretném én felgyújtani, az önök keblének szentegyházát, hogy majdan az utódok emlékében azok közé álljak, a kik nem méltatlanul szólották ma Petőfi ünnepén. Semmi sem közönségesebb, mint a kő és á nyelv. A követ mindnyájan lábunkkal tapossuk, a gyerek dobálódzik Vele, az titon poilik. És a nyelv — beszéli mindenki örömben, bubán, beszéli unalmában is. Db jön a művész, ráteszi kezét a kőre és belőle a milói Vénusz lesz, évezredek remeke, nemzetek kincse és büszkesége. És jön ő (Petőfire mutat) és kifaragja a magyar nyelvet oly remekké, mint Phidias a követ. Ez nekünk Petőfi. De ennél több is, mert szertelen nagyságában, pedig érezte, szidta a maga értékét, mikor a hazáért kellett meghalnia, nem kívánt különbnek lenni a legszinteleuebb névtelennél és rohant a halálba. A kőszikla beállt porszemnek, a mikor a vihar e hazán söpört keresztül. (Éljenzés.) Ötven év óta zokogtunk e gyászos nap emlékére. Évtizedeken át kerestük nyomát az ismert világban, leszállva érte a szibériai ólorabá- nyákba is: nem találtuk. És újabb évtizedeken át hamvait, porait kerestük, de hasztalan kerestük. Nem maradt halandó részéből semmi, egy marék pora sem. Mégis ki merem mondani e nevezetes pillanatban, hogy a véres sors, a mely tőlüuk .elragadta, a gondviselés isteni kedvezése volt. Születésekor tehetsége kiemelte a közsorsból, halálával a gondviselés kiemelte a közsorsu emberek sorából. Senkisem látta halottan, senkisem fogta le szemét, a mi nekünk közönséges embereknek oly óhajtott dolog; senkisem virrasatotta, senkisem temette; senkisem . . . De nem él bár, mégis lialatlau, sírba- szállása csak feltámadás. Elve csak költőnek volt legnagyobb, halálával, a mikor dörgés és villámlás között elragadta tőlünk az istenség, mint hajdan Romulust és felemelte és legendás alakká avatta misztikus égbemenetelével. A sors maga költő lett rajta. Élete és elmúlása nem egyéb nagy költeménynél. (Éljenzés.) De még merészebbet mondok. A nemzet iránt is kegyes volt a sors, a mikor ilyen véget szánt a nemzet fiatal bálványának. Soha szenvedelmeiben nagyobb és őszintébb lélek nálánál nem élt közöttünk. Ki volt vájjon nagyobb szive választottjának szerelmében, mint ő ? Az érzelmek oly teljességét, az övéhez hasonlót csak a lánglelkü költő tud képzeletében megalkotni. Szerelmében a lángoló Romeo, barátságában Kasztor és Pollux volt. haza- és sza- badságszeretetében az összes termopiléi hősök lelke lakozott benne. Ragadjuk most ki a sors véres kezéből izzó alakját és hozzuk át a nemzet katasztrófáján. Ki meri állítani önök közül, ki meri hinni, hogy az a félelmes lélek nem a vérbiróságok első áldozata lett volna, mert menekülni nem is tudott, nem is akart?! . . . Ünneplő közönség! Abban az iszonyú viharban, melyben véreső hullott ez országra, Petőfi a villámot kezelte. Abban a fellegvárban, melybe a magyar szabadságvédő csapat utolsó maradéka fel- huzódott: a segesvári téren, fáklyával a kezében egy ifjú hős, ő állott. S mikor veszve volt minden, elszántan lépett a puskaporos hordóhoz és belevágta a fáklyát. Voltak, a kik innen is megmenekültek, de hová lett ő ? Eltűnt, szétfoszlott, párává lett, a levegőbe lett, szétterjedt a hazán, itt van felettünk, azt szívjuk be, azt adjuk ki lélekzetképpen. (Éljenzés.) A magyarok Istene egy fényben tündöklő drágakővel ajándékozott meg bennünket. És a mikor égett rajtunk a pusztitó tűz, a nemzet végzete kincseink e koronáját, e gyémántunkat vetette a tűzbe. Soha nemzet nagyobb árát nem fizette szabadságszeretetének. Elmondhatjuk : meg vagyunk váltva általa és bátran ismételhetjük ma ötven év múlva újra: »A magyarok Istenére esküszünk,rabok többé nem leszünk/« (Hosszas, lelkes éljenzés.) Ezután Bénárd Ákos joghallgató szavalta el Petőfi »Egy gondolat bánt engemet . . .« czimü költeményét nagy tűzzel s a szónoklatok sorát Gébhardt Károly joghallgató fejezte be. Éljenzéssel fogadott beszéde után a daloskörök elénekelték a »Himnuszt« s ezzel a programm véget ért. Erre a koszorúk elhelyezése következett. Minden koszorút küldöttség vitt a Petőfi szobor alapzatára. Valóságos virágoskertté változott át a szobor, a melyből valóban csak az érczalak látszik ki. Koszorúkat tettek le a következők: Budapest székesfőváros közönsége, az »Otthon« Írók- és liirlapirók köre, a Budapesti ujságSzerkeszföség: Bu‘la5íect’ YII,-k-er' Ker^pesi-ut 54., Előfizetés ár: 1 évre ia írt, félévre 6 frt, negyedévre 3 frt, 1 hóra 1 frt. Kiadóhivatal: Budapest, VII, kér ECerepoüí-ut 54. Lapunk mai szánta 8 oldaL
