Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 19-es doboz

8

BUDAPESTI HIKX.AP. (l209. «z.j

1899. Julius 30.

órakor Szkurka megjelenik az ezrednél s fórsrift szerint jelentkezik Vájná Sándornál. Az öreg ki volt fáradva, maga is, lova is véres volt. Vájná kérdésére aztán elmondta a segesvári veszedelmet. Vége az egész hadseregnek, vagy levágták, vagy elfogták őket. Tán még Bem apó is ott veszett. Mi mind a négyen a lovassághoz csatlakoztunk s mentünk is atakba, de bizony rossz napja volt ma a magyarnak. Volt olyan is, a kit körülfogtak s hogy élve ne kerüljön az ellenség kezébe, hát főbe lőtte magát.

— Még az ajjutáns Petőfi is elesett, — tette hozzá Szkurka.

— Hát Szkurka, Í3merte-e kend Petőfit? kérdezte megdöbbenve Vájná.

— Hogyne ismertem volna, hiszen már elmúlt egy hete, hogy a tábori főkencelájban ordenánc vagyok. Ott mondták, hogy az a fehérgalléros Petőfi, az a nagy pennás, a ki olyan szép nótákat ír.

— De hát látta kend, hogy Petőfi valósággal elesett ?

— Esküszöm az élő Istenre, hogy mindkét

szememmel láttam, mikor levágták. Mikor már nem volt menekvés s pajtásaim is elestek, lovam nagy sebet kapott. Sietve menekedtem tehát, de nem arra, a hol a magyarok voltak s a merre _a tábor menekedett. Arra felé nem is lehetett, hanem Kőhalom felé. A mint sebesen jövök, utolérem Petőfit, az ajjutánst, ki egyedül, gyalog, hajadonfővel, sebesen futott az utón errefelé. Még utói sem értem s már megismertem, hogy Petőfi, a ki menetközben visszafelé tekintgetett. A hogy utolértem, melléje slisszoltam és hátulról a tarkójánál benyúlva, megragadtam a ruháját. Petőfi pedig a kengyelszijjat fogta meg. „Uram haladjunk, mert Űznek, jönnek utánunk !“ Sebes vágtatva vagy két puskalövést haladtunk. Egy-egy ölnél is nagyobbakat lépett. De négy lovas-muszka hátulról mind közelebb-közelebb jön utánunk. Petőfi visszatekintve kiáltja: „Állj meg!“ s abban a percben elereszti a kengyelszijjat. „Bocsáss! — kiáltja aztán mérgesen — engem az Isten se ment meg!“ Ezzel kirántja magát kezemből s balfelöl az ut mellott a hegyeknek ment a kukoricásba. De alig tehetett huszonöt vagy harminc lépést fölfelé, két muszka-lovas utána ugratott s láttam, a mint a réznyelit kardjával az egyik kettőt a fejére vágott. A második vágásra esett le a földre s a földön még egy vágást tett rá.

Hát szegény adjutáns Petőfi abban a percben, mikor a muszka beérte, mit csinált? Nem védelmezte magát a kardjával?

— Kardjával? Nem volt uram annál kard — válaszolt Szkurka. Nem volt annál semminemű fegyver, még osak egy szalmaszál sem. A muszka nem is érte be egészen, mert Petőfi megállott s fejét a muszka felé fordítva, várta, mert nagyon fáradt lehetett, inig a muszka beéri. Az első ütésre nem esett le, csak a másodikra.

Ezek Petőfi utolsó perceinek és halálának szemtanúi. Annyi bizonyosnak látszik, hogy Petőfi ikár az országúton menekült, akár a földeken, jyalogvoltánál fogva, a bekerítő orofez lovasság miatt nem menekülhetett. A kit pedig bekerítettek, az halálfia volt, mert a Skariatin eleste s a sok vóráldozat miatt fölbőszült oroszok lekaszabolták a menekülőket.

Haller József gróf, volt székely keresztúri birtokos évek hosszú során át kutatta Petőfi halálának körülményeit és Dyugvóhelyét s az eredményről 1888-ban beszámolt. Előadásában érdekes, hogy szerinte Zeyk Domokos kengyelébe kapta Petőfit s úgy vágtatott vele a falu felső végénél kezdődő luokai réten a kukoricás felé. Itt kozákok jöttek • velük szembe, Petőfi menekült, Zeyk meg szembeszállt a kozákokkal, a kik megölték. Petőfit később a buni hidon látták, itt rohantak rá a bekerítő kozákok és itt vágták le. Petőfi a Küküllőbe dőlt.

Zeyk Domokos haláláról kell megemlékeznünk, hogy aztán egy percre Szkurkákoz visszatérhessünk. Zeyket 10—12 kozák rohanta meg, kik ellen óriási erővel védekezett s négyet közülök le is vágott. Erre egy tiszt ér oda, a ki látván e ritka hősiességet, egy pillanatra megállítja a kozákokat s franciául rákiált Zeykre:

— Adja meg magát 1

Zeyk kirántja pisztolyát s így kiált vissza:

— Zeyk Domokos meghalj de nem adja meg

m gát.

Ezzel föbelőtte magát. Est láthalta Szkurka, s ő valószínűleg csak ezután emelte magához Petőfit, hogy tovább fusson vele. Zeyk halálával egybevetve Szkurka elbeszélését, Szkurka hitelessége emelkedik.

Haller gróf jelentését 1888 dec. 24-én bővebb részletekkel toldotta meg.

Augusztus elsején volt az elesettek temetése. Osonta János fejéregyházi gazda a buni hid mellett egy kecskeszakállu, vászonöltözetü, borzashaju 27— 30 éves, halottnak látszó fiatalembert talált. A nagy sirgödörhöz vitték. A temetésre egy orosz káplár ügyelt, a ki elvette a halott gyűrűit és a sir széléhez vonszolta. A halottnak vélt ifjú ekkor panaszos hangon igy szólt:

— Elek, meggyógyulhatok . . . Petőfi a nevem . . . Segítsenek !

A káplár azonban belökte a sirba s a többi halottat hegyibe. Az egyik sirásó, Vámos György rémülten kiáltott föl:

— Jaj Istenem, még az élőket is eltemetik.

Sándor János unitárius lelkész is, a kit a

halottak eltemetésére kirendeltek, hallotta a csatatéren ődöngő sebesült gyergyó-szent-miklósi honvédtől, hogy Petőfit élve temették el.

Ezt a rémes adatot azonban a história a mesék országába helyezi. Annyi bizonyos, hogy Petőfi a segesvári csatában elesett. Ezt özvegye, Szendrey Julia is oly biztosra vette, hogy már 1850-ben férjhez ment.

Veszteségünk a segesvári harcban ezer halott és sebesült, ötszáz fogoly, hétszáznegyven hiányzó, nyolc ágyú, két zászló; Bem nem menekülhetvén, a mocsárba rejtőzött s halottnak tetette magát. Éjjel akadtak rá vakmerő huszárok, kik érte visszajöttek. Odaveszett a drágamivü Rákóczy-kard is, melyet Bem a kolozsvári honleányoktól kapott.

Fejezzük be e véres és bus nap krónikáját: Az oroszok halottakban és sebesültekben majdnem ezer embert vesztettek. Megvan tehát az a szomorú vigasztalásunk, hogy vitézeink jól verekedtek s mint a hadtörténeti íróik mondják, szépen vesztették el a segesvári csatát./

A Petőfi-szobor.

Budapest, jul. 29.

Potöfi ércszobrához zarándokol holnap a főváros közönsége. Az ércszobor előtt ad kifejezést a nemzet hálájának. Petőfi körül gyülekezik holnap a főváros örege és ifja, mint ötven esztendő előtt. Akkor a fiatal költő buzdította tettre Pestváros ifjúságát, tűzzel, lelkesedéssel szavalta a sajtószabadság első termékét: Talpra magyar! Holnap a néma ércszobor várja a hódoló közönséget, a mely azzal a lelkesedéssel és áhítattal nézi a szobrot, mint ötven év előtt hallgatta nagy poétájának a szavát.

Olt áll a szobor az ország fővárosának egyik legszebb helyén. Huszonkét esztendei nehéz küzdelem után került oda. Kormány és közigazgatás szövetkeztek a szobor fölállításának a megakadályozására. A lelkesedés és hazafias érzés hatalma azonban erősebb volt a hivatalos hatalomnál s huszonkét évi küzdelem után Petőfi érealakja hirdette, hogyy Talpra magyar! t

I860 végén Reményi Ede hegedűművész hazatért Angliából s hangverseny-kőrútra ment az Al- f'üidro. A Petőfireminiszcenciákkal tele vidéken érezte a kötelességet, hogy a nemzet nagy költőjének az ország fővárosában szobrot kell állítani. Nem habozott és Kiskun-Halasról szétküldte a fölhívást, hogy a nemzet és szabadság nagy költőjének a nemzet Budapesten állítson szobrot. A kormány és a közigazgatás csirájában akarta megölni az eszmét. Reményi nem csüggedett s 1860 december 26-án Kemény Esigmond báró lakására értekezletre hivta össze barátait. Hamarosan megalakították a szobor-bizottságot s elhatározták, hogy a szobor fölállítására az akciót megindítják. A bizottság elnökének Reményi Edét választották. A bizott- ság tagjai voltak: Arany János, Barabás Miklós, Csengery Antal, Egressy Gábor, Greguss Ágost, Hen- selman Imre, Jókai Mór, Kemény Zsigmond báró, Királyi Pál, Pákh Albert, Szász Károly, Székely József, Tomory Anasztáz, Tóth Kálmán és Urliázy György.

Reményi Ede uj körútra indult és sok száz forintot hegedült össze a szobor javára. A fővárosban és a vidéken műkedvelői előadásokat rendeztek s az első esztendőben közel hétezer forint gyűlt össze. A politikai viszonyok s az 1863—1864. évben volt aszályinség pusztítása megnehezítette a gyűjtést. A bizottság hivatalosan akart megalakulni, hogy nagyobb erővel dolgozhassók. A kormány nem engedte meg. Az alkotmány visszaállítása után

Reményi megismételte a kérelmet s az engedelmet megkapta. A bizottságot 1867 november 17-én meg is alakította. Az abszolút hatalom közegeitől megszabadult közigazgatás is a bizottság támogatására sietett. Pest városa azonnal ezer forintot szavazott meg s körlevélben hivta föl a megyéket és városokat az ügy pártolására. Az eredmény nem is maradt el. IS71 végén már 27.374 forintja volt a bizottságnak s hozzáfoghattak a szobor fölállításának az előkészítéséhez.

Az első kérdés a szobor helye volt. Hosszú kutatás és tárgyalás után abban állapodtak meg, hogy a Hermina-térre (az Operaház helyén) tervezett Népszínház elé állítják a szobrot. A szobor tervének elkészítésével pedig Izsó Miklóst megbízták.

Izsó lelkesedéssel fogott munkához s európai körútra indult, hogy a külföldi szobrokat tanulmányozza. A mikor hazajött, nagy buzgalommal kezdte meg a szobor mintázását. Több mintát készített s a zsűri döntése után a Rózsa-utcában műtermet rendezett be. De hozzá sem foghatott a szobor kiviteléhez, mert 1875 május 25-én meghalt.

A bizottság művészt keresett, de a helyről is újra kellett gondoskodni, mert a Hermina-téri telket az Operaház számára vásárolták meg. Hosz- szu tárgyalás után a bizottság a Petöfi-teret jelölte meg s a szobor elkészítését Huszár Adolfra bízta. Huszár részben módosította Izsó tervét. A bizottság, a melynek a tagjai időközben változtak, a talpazat tervezésével Ybl Miklóst bizta inog. A szobor elkészült s Turbóin Károly bécsi órcöntö ércbe öntötte. A talpazatot Ybl torve alapján Posachcr Antal csinálta, a vert vasból készült rácsot pedig Jungfer Gyula.

1882. őszére végre minden rendben volt s a bizottság elhatározta, hogy a szobrot október 15-én leleplezi. A leleplezés ünnepére megtették az előkészületeket. A képviselőház Hermann Ottó indítványára egyhangú lelkesedéssel határozta el, hogy az ünnepen képviselteti magát s a szoborra koszorút tesz. Do nemcsak a főváros, hanem az egész ország készült az ünnepre. Majdnem valamennyi törvényhatóság képviselőket küldött a leleplezési ünnepre. Október 14-én már alig tudták elhelyezni a koszorúkat. Száznégy darab koszorúval övezték a lep öllel borított szobor talpát. Legíölül volt Erzsébet román királyné s a főváros koszorúja.

Szomorú őszi napra virradott a főváros közönsége október 15 én. Az eső hullott s vastag köd ereszkedett a föllobogózott városra. A város nagyobb részében zászlódisz lengett a házakon, a szobor közelében levő házakat pedig egészen betakarta a trikolór. A téren már kora reggel hemzsegett a közönség. Az ünnep első része az Akadémia dísztermében folyt le. Az Akadémia előtt Petőfi bajtársai, a szabadságharc katonái állottak.

A diszterem egészen megtelt meghívott közönséggel. A kormány részéről Tisza Kálmán miniszterelnök, Szapáry Gyula gróf, Pauler Tivadar, Trefort Ágoston, Bedekovics Kálmán, Ráday Gedeon, Széchenyi Pál gróf és Kemény Gábor báró miniszterek, továbbá Péchy Tamás a képviselőház elnöke, Suszter Konstatin kassai püspök, Edelshcim-Gyulai Lipót báró Magyarország föhadparancsnoka, Graef, Stubenrauch és Reinländer altábornagyok, Gicey Béla és ITosztinck tábornokok, Gabriányi ezredes helyőrségi parancsnok, Forinyák Gyula honvédezredes, Bauer műszaki őrnagy, Binder kapitány, a főrendek közül: Zichy Géza gróf, Karácsonyi Guidó gróf, Mednyánszky Árpád báró és Lipthay Béla báró, a képviselöházból: Busbach Péter, Darányi Ignác, Országit Sándor, Wahrmann Mór, Fenyvessy Ferenc, Pejacsevich Tivadar gróf, Hódossy Imre stb., a szoborbizottság tagjai, törvényhatóságok, testületek és egyesületek képviselői.Petersen dán képviselő Bécs- beu hallotta meg az ünuep hirét és sietve Budapestre jött, hogy az ünnepen résztvehessen.

A gyönyörűen díszített 'teremben reggel tiz órakor Rálh Károly főpolgármester nyitotta meg az ünnepet. A megnyitó után Jókai Mór lépett az emelvényre s ünnepies csend közepette mondta el az emlókbeszédet. A gyönyörű beszédet zajosan megéljenezték. A hallgatóság azután a főpolgármesterrel ólén a szobor elé vonult. Ráth Károly főpolgármester nagyhatású beszéd közben bontá le a szoborról a loplet. A beszéd után a Budai dalárda, a Pesti nemzeti dalkör és Budapesti férfidalegyesü- letböl alakított kar a Rodics katonai zenekar kísérete mellett elénekelte Petőfi Honfidal-át. Majd Nagy Imre, a Nemzeti szinház művésze lépett az emelvényre s elszavalta Endrödi Sándornak Petőfi cimü pályanyertes ódáját. Ezután Reményi Antal átadta s Gerlóczy Károly alpolgármester a főváros nevében átvette a szobrot. A dalosok Hymnus éneke zárta be az ünnepet. Délután a Vigadóban kétszázteritékos diszebód, este pedig a Népszínházban díszelőadás volt.

A szobor leleplezése óta minden év március tizenötödikén az egyetemi ifjúság ünnepet rendezett a szobor előtt s letette koszorúját. Az 1885. évi országos kiállítás alkalmával Budapestre jött idegenek nagyobb ünnepséget rendeztek a szobornál. Augusztus 12-én a franciák rendeztek ünnepet. Az ősz Lcsseps kalapját levéve, francia nyelven a kö- vetkozö beszédet mondta:

Uraim! A francia küldöttség ma összegyűlt