Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 19-es doboz

I

származott egyszerű poéta vívott ki Ország és világ fölött — a tollal.

És a karddal...

Oh, miért hogy ez az öldöklő eszköz is belejátszott ebbe az üstökösi pályafutásba?! Tálán most másképpen ünnepelnénk, olyanformán, mint nem is oly régen, Jókai jubileuma napján.

De különben fönségesebb igy Petb'fi ' »’

élete, hogy abban a kardnak is szerep jutott. A gondviselés akarta igy s ő maga is.

„Ott essem el én, a harcz mezején.“

Tulajdonképen gyászünnepet kellene most ülnünk, mert hiszen tudjuk, hogy a végzetes segesvári ütközetben — a fejéregyházi síkon — vérzett el ifjan a nagy férfiú, ott dobbant utolsót hazájáért a nemes szív, és akkor némult el mindörökre a dalos ajk.

Mi azonban mégis örömünnepre készülünk: virágot hozunk, dicséneket zengünk. S ez jól van igy. Petőfi 1849. július 31-én nem halt meg, csak halhatatlanná lett. Nem a vad kozák dárdája döfte keresztül, csak a Géniusz borította rá láthatatlan fátyolát. Porait hiába keressük a földben, mint akar Mózesét és Mohamedét hiába keresték. . .. Vau-e tehát okunk szomorkodni? Kivált most, miután megérnünk adatott, hogy azóta — ötven év alatt —■ ez a mi halhatatlanunk meghódította nekünk—irodalmunknak — az egész müveit világot?... Van-e okunk gyászra, mikor angol, orosz, franczia, svéd, finn, török ismeri immár és méltányolja elméjének tüzes termékeit?

Nem. Mi csak örülhetünk, hogy a kis-kőrösi szegény mészáros fia följutótt a világirodalom nagyjainak sorába és ott is az elsők közé.

Mi csak örülhetünk, hogy akadt lantos, a ki a magyar alföldi nép zamatos, erőteljes nyelvét szalonképessé tette az affektált, czikornyás nyelvezet ellenében.