Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 18-as doboz

zásokkal a felhők és a költő lelke közt, a költemény lyráivá kivált a következő sorok által lesz: Miért vonzódom úgy hozzájok ?

Ezekből látható Petőfi módszere. Előre bocsát egy tapasztalatot, melyet a hangulat hatása alatt lelkében érzelemmé dolgoz fel s e lyrai érzelem megtermi, magával hozza a legtermészetesebben belőle eredő lyrai és egyéni gondolatokat. Ámde igen sokszor teszi azt is, hogy a valóságnak azt a jelenetét agy mozzanatát, mely ráhatott, elhallgatja s egyenesen az érzelembe, az érzelem kifejezésébe kap.

így származnak mondhatni legcsodálatosabb költeményei, melyek közül csak egy párról kívánok e felolvasás tartalmához mérvbe szólani életének különböző idejéből.

Midőn 1845. nyarán és őszén Modnyánszky Bertába volt szerelmes és hozzá a Szereim gyöngyeit, a lyrai költészetünkben korszakot alkotó költeménysorozatot irta, a szerelem hatása alatt egyik legcsodásabb költeménye született a való benyomás hatására, melyben oly rendkívüli erővel foglalja össze életének összegét, mint még csak egynek s akkor is a szerelem hatására. Szép őszi napok voltak akkor; fénylők, szelídek, csöndesek, aminők sora, mint ismeretes, hazánk egyik legnagyobb bübája, midőn a természet néma szentegyházzá válik, melynek bübáját a költő nem egynek fejezte ki s mindig utolérhetetlen finomsággal és gyöngédséggel. Mindezt most nem mondja meg nekünk, hanem szerelméről s a szivében lakó halálsejtelemről, sza- badságimádásról, az őszi hangulatról mindazt, amit az édes valóság szivében kifejtett, egy bámulatos tökélyü költeményben számol be, mely igy szól:

Ha az Isten ekkép szólna hozzám: stb. íme az érzés, eszme, valóság e csodás harmóniája, milyen azonban képzeletből nem, csak a valóság hatás \ra születhetik meg egy arra alkottatott lélekben. Lássunk egy másikat. Midőn 1848. novemberében mint kapitány Debrecenben volt s nejét Erdődön hagyta, neje a miatt, hogy gyermeke születéséhez oly közel el bírta hagyni, szemrehányó levelet irt, melyben, amit Julia nem egyszer mondott, az állt, hogy bizonyosan már nem is szereti. A költő e levélre szi ,tén levélalakban Szeretlek kedvesem c. dithy- rambjával felelt a nélkül, hogy bár egyszer is emlitné benne az okot, a levelet. Egyenesen szerelme festésébe kap s a költemény az érzelem majdnem hihetetlen forróságát érezteti, any- nyira, hogy Julia, kihez a rajongó szerelem annyi nyilatkozatait intézte, egyre sem volt büszkébb, mint erre. Ilyet főleg a Júliához irt költemények közt nem egyet lelhetünk, melyekben az érzelem és gondolatok mintegy a földtől elválva tiszta érzelmi régióba emelkednek; a költő a valóságból indul ki, de kiszáll korlátáiból; az vonja, ami rajta túl, fölötte lebeg, mit látni, hallani, érezni csak ő bir. Az ily költeményei közül tekintsünk meg még egyet. A költő 1848. augusztusában irta Itt benn vagyok a férfikor nyarában c. költeményét. A tapasztalati benyomást ebben is legfölebb a cim jelzi. Az ébresztette föl érzelmeit, hogy már teljes férfikorába lépett. De ehhez azonnal az érzelmek egész sora tárul. Eszébe jut, hogy az eltűnt ifjúság magával vitte ábrándjait, a valóság letörölte az életről a költészetet, hogy dicsvágya már kialudt, hogy mint polgár az 1848-ik év e szakán csak satnyulást, pusztulást lát, mely ellen semmit sem bir tenni. Mindebben csak egy vigasztalása van, neje szerelme s ezt az egész költemény lényegévé teszi s abban fejezi ki, mint refrainban, a költemény sűrített érzelmi és eszmei lényegét.

Milyen sötét vón a világ, az élet, stb.

Ezt az érzelmi alapeszmét aztán a végső versszakban a maga teljességében himnuszszerü lángolással s rajongó átszellemülés erejével fejezi ki.

Lássuk már most magát a költeményt:

Itt benn vagyok a férfikor nyarában, stb.

E példákat akárhánynyal szaporithatnók; de mind csak azt bizonyítanák, amit már mondtunk, hogy ő igen, a valósághoz támaszkodik, talán inkább, mint bármely más lyrikus; de nem marad benne: neki a valóság csak támasz, hogy föléje emelkedjék, hogy valamit adjon a maga saját nagy egyéniségéből nekünk. Költészete, mint az igazi lyra mindig és mindenütt, a valóság lelki mása; az az ékesszólás, melyet a lélek ad a dolgokhoz, mint láthatatlan jelt a látható lényeghez, miáltal ezek a költő kiváltságos lelke által egy nemesebb életre ébrednek a művészet magasabbrendü igazságában. Mert a művészet igazabb, mint az élet. Ö maga találón költeményeit „elmém rajzolási“-nak nevezi; más helyt azt mondja, hogy minden verse lelkének egy darabja.

Amint egyetlen igazi költészet és a valódi élet közt nincs összhangtalanság, úgy nála sincs. Költeményeit az élet és természet szemlélete által meggazdagitott és állandó működésben levő képzelet, állandó megindulásban remegő lélek diktálja, mely folytonos belső víziókban él, melyet az életvágy legyőzhetetlen erejével alkotott meg a természet!! Ő nem tud vagy nem akar másról beszélni, csak önmagáról, a saját világáról, mely éppen oly gazdag, mint eredeti.

Goethe jellemzően e tanácsot adja a fiatal költőknek: „Kérdezzétek meg önmagatokat minden költeménynél, hogy vájjon megélt dolog-e a tartalma s hogy ez a tapasztalat vett-e kényszeretek?“ „Az ifjú költő mondja csak azt ki,