Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 18-as doboz

ségi párt a delegáczióban — kisebbsége tudatában — ellene szavazott, a parla­mentben — többsége tudatában — meg­szavazza. A dilemmát tehát ekként megkerülni nem lehet; azt meg kell oldani. Ha el* veti a függetlenségi párt a fizetéseme­lést, akkor az osztrák taktika elérte a czélját, mert éles ellentétbe helyezte a nemzetet az udvarral és a katonai kö­rökkel. Ha pedig megszavazza, erkölcsi lealázásnak teszi ki magát és a nemze­tet, elveszti itthon a hitelét és ezzel koczkáztatja, sőt alighanem teljesen el- játsza a függetlenségi törekvések jövőjét. Az első pillanatra szembeötlik, hogy a függetlenségi pártra, de a nemzetre nézve is az utóbbi szempont a mérhe­tetlenül fontosabb. Az udvar kegyét teljes mértékben sohasem bírtuk, sok­szor teljesen elvesztettük, mégis meg­éltünk. Ha politikánkban ezt emeljük irányadóvá, akkor el lehetünk készülve az áldozatok végtelen sorozatára, anél­kül, hogy azok fejében valamely ko­moly eredményt tudnánk kivívni a nem­zet részére. Ha most egy pillanatra meg is szerezzük a tiszti fizetésemelés szolgai megszavazása által az udvari és katonai körök jóindulatát, megint elve- ' szitjük azt, amint a létszámemelés és a nemzeti követelmények kérdésében „ok- vetetlenkedünk“. Ilyen labilis alapra nemzeti politikánkat, törekvésünk jövő­jét építeni nem lehet. Hiszen itt van, közvetlen közelünkben az intő példa. A szabadelvű párt erre az alapra épí­tette egész politikáját; az eredmény közjogunk visszafejlődése, alkotmányunk meggyöngülése, nemzeti életünk hanyat­lása, elszegényedésünk és eladósodá­sunk lön. A vége az lett, hogy a türel­méből kifogyott nemzet haragja elsö­pörte az egész szabadelvű pártot. Ezt a sorsot szánjuk a függetlenségi párt­nak is? Nézzünk hát szemébe a dilemma má­sik ágának. Ha megtagadjuk a tiszti /" MA»YARORSZAG fizetésemelést, lesz-e abból mindjárt égszakadás és földindulás? Dehogy is lesz. Mi álljuk a paktumot, föntartjuka statusquot, többre minket kötelezni, kényszeríteni nem lehet. Ha az ural­kodó előtt szembe kerülnek egymással a közös miniszterek és a magyar kor­mány, a királyi döntés a paktum értel­mében csak a magyar kormány javára e she tik. Bekövetkezik te­hát a közös miniszterek válsága, le­mondása és fölcserélése. Ebből, igaz, semmi hasznunk nincs, de kárunk sincs. Csakhogy természetesen az uralkodói döntés a magyar kormány ellen is es- hetik. Ez esetben a magyar kormány válsága és lemondása következik be, ami ránk nézve már komolyabb dolog. De szabad-e ettől megijedni? Hja ké­rem, az nagy baj, ba mi minden kis válságtól holtra ijedünk. Hiszen az al­kotmányos élet, az alkotmányos kor­mányzás egyik fő ereje éppen abban van, hogy a kormány kész legyen min­den pillanatban megválni a kormány- padoktól, ha közte és az uralkodói ha­talom között ellentétek merülnek föl. Hiszen az ilyen kormányválságok éppen arra valók, hogy a zavaros helyzeteket tisztázzák. A világ még egy kis kor­mányválságtól nem dől össze; ellenben ha a nemzet a kormányválságtól való félelmében mindent föláldoz, akkor olyan lejtőre kerül, amelyen nincs megállás. A helyes álláspont tehát csak az lehet, hogy kormányválságot komoly ok nél­kül fölidézni nem szabad, de bátran szemébe kell annak nézni, ha arra ko­moly ok van. Végső konzekveneziája egy ilyen válságnak legfölebb a líázfölosztás le­hetne. De nem tartjuk valószínűnek azt, hogy az uralkodó olyan dologért, amely egyáltalán nincs a paktumban, fölborítsa a paktumot, mielőtt annak főalkatrésze, a választói reform likvi­dálva volna. Ha tehát a szóban forgó dilemmát , Budapest, 1908. vasárnap, márczius 15. /. minden oldalról megvilágítjuk, csak arra a következtetésre jutunk, hogy a gyű­löletes és lealázásra törekvő osztrák taktikával szemben a függetlenségi párt a tiszti fizetésemelés és legénységi zsoldjavitás kérdésében csak a n e- g á c z i ó álláspontjára helyezkedhetik. Ezzel — némi taktikai ingadozások után — visszatér arra az álláspontra, hogy a katonai kérdéssel szemben a várakozás sánczai közé zárkózik. H a odafönt nem sürgős ez a kérdés, nekünk sem sür­gős. Ha odafönt inkább kell a gyönge, elmaradt, elsenyvedt, de sült osztrák hadsereg, mint egy fejlett, harczképes, a kor színvonalán álló hadsereg, mely azonban a magyar államiság követel­ményeinek tért enged : hát az az ö dolguk, mi azt sem bánjuk. Becsületes kísérletünkre, melyet a kérdés méltá­nyos rendezésére tettünk, nem reagál­tak ; mi bizoDy fölkinálkozni nem fo­gunk. A politikai helyzet. (Saját tudósítónktól.) f Budapest, .márczius 14. I A holnapi országos ünnep már előre éreztette hatását. Ma már a képviselők jórésze elutazott a fővárosból, a képviselőházban csak igen ke­vés képviselő volt jelen, s az ülés is min­den nagyobb érdeklődés nélkül folyt le. iMárczius 15-ikének hatvan éves évforduló­ját mindenütt nagy melegséggel ünnepli meg a hazafias közönség. Kossuth Ferencz is pártja több képviselő tagjával Czeglédre megy, és résztvesz a polgárság ünnepélyén. A kép­viselőház, tekintettel az országos ünneplésre, csupán kedden tartja első ülését. I í * ' i f i 1 * A horvát képviselőházat ma elnapolták. Minthogy a békés kormányzást a horvát izgatok nem teszik lehetővé, ennek következ­tében legczélszerübbnek Ítélte a kormány,- hogy a lármás jeleneteknek egyelőre véget­tömegét, amely, elsőbb félénken, később túl­ereje tudatában mind bátrabban nyomult föl­felé s a csata sorsa egyszerre megfordult. Négy teljes óra hosszat tartott a véres küz­delem. Bem elszámitotta magát. Azt hitte, hogy kirohanó honvédéi már az egész ellen- hadat megmozgatták s a jobb szárny futása maga után fogja vonni az egész osztrák sereg hátrálását. Az oroszok pedig, akik nem tet­tek egyebet, mint az osztrákok mozdulatait, amennyiben szükség volt rá, hol takarták, hol támogatták, a futók visszavonulását bi­zonyára fedezni fogják, s ezzel a mai harci­nak vége lesz. Az ő ágyúi pedig megadják az indulót a futóknak, azokkal szokta elzen- getni a temetési éneket. Visszavonulni az előbbi poziczióba már nem lehetett. Be ha megtehetik is, számuk, ará­nyuk már le van leplezve, azt tovább rejte­getni nem lehet, sőt megeshetik, hogy nagy részüket bekerítik s foglyul ejtik. Tehát csak előre, ágyutüz között, szuronynyal, puska­tussal! Bem végre is m&gfuvatta a visszahívó t. Erő­sen csatázva hátráltak, csak a halottak és ne­héz sebesültek maradtak hátra. Ott hagyta Bem tizenhat ágyúját. Két felé vált a sereg, egyik része Zsurmaival oldalt, a másik sebes haladással egyenesen vágott Szerdahelynek, a hová nem merte követni Buchner a haragos oroszlánt. Ez utóbbiakkal volt Petőfi, kinek költeménye Bem e csatáját lángoló szavakkal örökíti meg: , J j 1 , «Négy nap dörgött az ágyú yiza-kna s Déva közt;; , < Ott minden talpalattnyi! Földet vér öntözött! Mindent megtettünk, mit Kívánt a becsület... Tizannyi volt az ellen, Győznünk nem lehetett.» Leírja, hogy milyen fehér volt a világ, szép, fehér hó este be s a fehér hólepelre hogyan omlott a piros, meleg vér... Négy hosszú napon át tartott a csatározás, melyet a költő «Rettentő, vad. csatának» nevez, aminőt a messzelátó nap csak «nagynéha» lát. De el­pártolt tőlük, úgymond, Isten és a szerencse, csak egy pártfogó maradt velük: Bem. Ö, milyen rajongó lelkesedéssel beszél erről az öreg, kis lengyelről, nevezi őt dicső vezéré­nek, vitéz tábornokának, akinek hősiességét el­beszélni nincsen szava, s akit csak néma áhítat­tal szemlél! » ’ Szinte látom Petőfit a villogó, lelkes sze­meivel, amint nézi, nézi a Bem-czélozta ágyuk által hasított vér-barázdát, amint megdobban a szive, mikor egy-egy ellenséges löveg ott csap le mellette, de az öreg meg sem mozdul, még csak nem is hunyorít, hanem egy pillanat, múlva fellobbau a gyujtólyuk s ropogó dör- düléssel lángüyelvet okádva, röpül ki a golyó s szánt véres utezát odaát... Ez a felelet. Bem ezen a nyelven beszél az ellenséggel! És ha volna ember, mond Petőfi, akit mint Istent imádna, Ö előtte meghajtaná térdét. És mig sokan, sokan elhagyták a tüz-zápor- ban dolgozó öreget, Petőfi soha! Neki jutott a vészes dicsőség, hogy vele járja be a csata­tereket. '*, • «Te melletted lovaglék’ A harcz veszélyiben, Ahol az élet pusztul És a halál terem. S Iépésid mindhalálig Követni is fogom, Oh Bem, vitéz vezérem, Dicső tábornokom!...» És követte is holtáig, ama rettentő fehér- egyházai napig, amikoron «ott esett el a harcz mezején...» . í ’ i i Egy krónikása a csatának beszéli naplójá­ban, hogy Bem is majd elesett, s Petőfi —i szerencse! — hogy már itt nem ért végét’..« De ha ftgy akarta volna a sors, akkor holt­testét megőrizte volna az utókor számára a mély vizek fekete hulláma, mint megőrizte annyi százakét. Mert az elesett honvédek sirja az úgynevezett «nagy akna» lett, melybe Szávu Muntyán, az oláh csapatok századosa vetette őket. Mikor a harcz után összeszedték az el­hullottakat, Puchner rábízta a holtak eltaka­rítását. Jóra bízta!... Ez a hóhér, mint a csata egyik szemtanúja beszéli, annyira ment az embertelenségben, hogy az elesett hősök holttestét nem engedte eltemetni, mert —; nem méltók, hogy a földbe menjenek, ha­nem vettessenek le a banyába!...- Ekkor kiadták a rendeletet, hogy az ügy­nevezett nagy aknába dobálják az elesett ma­gyar katonák testeit. «És parancs-szóra vetet­ték az üregbe hőseinket, — mond a szem­tanú.» Száva embertelen gyönyörűséggel szá­mi tóttá őket. Még abban sem tett különbséget,

Next

/
Thumbnails
Contents