Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 17-es doboz
Budapest 12-dik évi folyam. 22 Kedd február 16-án 1861. HÖLGYFUTÁR. Megjelenik heten kint hat legnagyobb féliven, uiásodnapi szétküldéssel ; évenként két nagy mülap,-és számosmümel- léklettel. Szerkesztőségi szállás: lövész-utca 10. sz. 1. emel., hová minden szerkesztőségi kézirat utasitandó. Az előfizetési- és hirdetési dijak Emick Gusztáv úr kindú-liivaKözlőny az irodalom, társaséleí. mövészét, és divat köréből. Felelős szerkesztő: TÓTH EALUáN. tatába (ferenciek terén, 7-dik sz. földszint) küldendők. Előfizetési dij : Vide’ ' j helyben egyiránt. Egész évr .... 17 uj frt. ””re .........................9 „ , e dre ... 6 „ „ Hirdetések Gyorsan közöltéinek : egy hasá- bozott sorért 5 új krajcár fizetendő. — ismerem önt. — Báli viszhang. — — Ismerem Önt! — mondád lányka ; S hozzá éles gúnyra osolylyal, ...Súlyos a vád, — s nem tanácsos Tréfálózni a dologgal... Ha nem tudnám, hogy csalódol, Még búra is volna ok tán; Ha nem igy csak nevetem, hogy Mint csalódik sokszor a lány. Ha valaki, én szeretném, Hogy ismernél s értenél már, Lelkem e szép pillanatra Nem remegve, de büszkén vár. Hadd tárulna föl előtted Lelkem benső zárt világa, Látni fognád legalább, hogy Te vagy annak szép virága. PETŐFI SÁNDOR ELETÉBŐT L (Jellemrajzok.*) Kenyérviz y-től. Egy kis szász városban, 1849 első hónapjai valamelyik napján, délelőtt földszinti szobában , vaseszköztöl szándékosan összehasi- tott bársony kereveten ül egy bánatos nő , síró csecsemőjét ringatja karjain, s olykor forró könyeket hullat a halvány képű kisdedre. Kitárul az ajtó, kopogtatás nélkül lejt be, vagy inkább szelesen tör elő egy igénytelen külsejű, borzas, törődött inggalléra, kopott ká- vészin posztó magyarkába öltözött ifjú, fegyvertelen bár, de övre szorított fél kardszijjal. A nő látásán megdöbbenni látszik. Közeledik, s az asztalra tevén mindkét kezét, illedelmesen, akadozva és halkan kérdi: Sejtem okát s tudom is tán A dacosan gúnyos hangnak; De nem hittem, iiogy egy-két szó, Oka lesz ily nagy haragnak. ...Emlékezem, azt mondtam, hogy Ejnye be szép az a párta, S egy szép lányra mutattam, ki Előttünk a csárdást járta. —• Itt lakik ** barátom. — Itt. — Hol van ? — Börtönben. ... — Börtönben ? . . S kinálatlan a nö mögé ülve, megcsókolja az alvó gyermeket. — Uram! — kérdi a nö, — el is feledtem, kihez van szeElpirult szép halvány arcod, S elborúlt e pillanatban; De mert nekem jól esett ez , Néztelek csak és folytattam: „Nemde szép lány, gyönyörű lány, S milyem jól áll a pártája?!“ — És te arcod elforditád, S alig adtál választ rája. rencsém ? — Bocsánat, én is elfeledtem kérdeni. Kegyed az ő neje ? És e gyermek az önöké ? —• Az, és ön ? — Én Petőfi vagyok. A nö tisztelettel állott föl, s merőn nézte a dalnokot. Sápadt arca biborszint öltött, s az öröm , bánat és visszaemlékezés uj Hallgatag és szótlan lettél, — És e perctől én vidámabb. ...Szerelmednek a legelső Jelensége volt ez nálad ... Lön szokatlan jó kedvem, és Akkor mondád : ismerem önt! — Pedig lássa szép virágszál, Most nem ön, — én ismerem önt. S mit a párta s lányról mondék ?... (Sok bajt fog ez még okozni !) Gyanúra Iiogy ok ne legyen, Tisztába kell ezt is hozni. ...Nem tagadom, mondtam, hogy szép ; Párta és lány szépsége nagy, — De ezzel nem zártam azt ki: Hogy te még is sokkal szebb vagy! — ...Jól tudom, hogy még nagyobb bűnt Követtem el apártával, A menyiben másét mertem Dicsérni nagy bátorsággal... Ám ezzel sem az volt mondva : Mintha tiéd nem jól állna; ...De próbáld meg, — a fejkötö Még százszorta jobban állna.------V ecsey Sándor. könyeket csalt szempillái alá. . . . Sokat elmeséltek, sokat elbeszéltek ketten. — De parancsoljon kegyed egy pohár bort, — szólt egyszerre Petőfi, — hiszen „magyar költők vagyunk.“ A nö nem csöngetett, nem parancsolt senkinek. A kerevet csipkés párnájára helyezé az alvó kisdedet, s maga futott örömtelt szívvel, hogy bort hozzon a fölvert pincéből. . . Sietett, hisz a költő szomjazott, s még a csapot is félig nyitva feledvén!, elfolyt az a kevés bora is, a mi volt. Midőn ismét a szobába lépett, látja, hogy a siró gyermeket a sétáló dalnok ringatja, kinek csókjaitól az teli szájjal zokogott. — Szereti ön a gyermekeket ? — Én? Nekem is van messze... messze földön. .. Épen ily szép . ., Tán nőm és ö, ketten simák ez órában utánam. Sóhajtott, könyeit törlé, s nagyot ivott a kupából. Ismét ivott, s ekkor vette tán észre, hogy mást nem is kínált. Midőn elbúcsúztak, önkéntelen csókolák meg egymást. Menyi változás azóta. . . . *) E kéziratot pár év előtt kaptuk, midőn Kenyérvizy nevével többször találkoztak az olvasók, igen érdekes és hazafias szellemű erdélyi tudósítások alatt. Azóta fájdalom, Kenyérvizy is meghalt, s Érdé leglelkesebb fiát veszté el benne. Szerk.
