Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 17-es doboz

Oh, akkor néked is mozdulnak hamvaid,

Nézni a halmokat, hol zöld pázsit virít,

Hallgatni a bíbor hajnalhasadtakor,

A mint madár dalán zeng a sötét bokor.

Akkor bolyonganod kell szét a zöld utakon,

Az ég lehetői ittas sziwel, mint egykoron,

A mámor lágy ködében, mely száll a rengetegre, Az éj óráiban, s ott árad szét remegve.

Oh, bár fölszállnál egykor a bérezek ormira, Elnézni ábrándozva, miként rohan tova A kékelő folyam, melynek hullámiban Játszik szomorú fűz búsan, magányosan.

Akkor fordítsd szemed Francziahon felé,

Testvéred sirat ott, ki versid rebegé,

S szivén nem érzi addig a láncz nehéz súlyát,, Mely átlépnie tiltja a mennynek kapuját.

És ő a szent csarnokhoz kiséri istennődet,

Hol egy tündérvilágnak napjai tündökölnek. Szeretné ő, mint múzsád, az órákat feledve,

Ide költözni be, örökzöld édenedbe.

Ez édenkertet láttad td, ah szent dalnokom,

Kinek lantod ragyogó szinaranyból vagyon, Midőn lelked követve lángelméd röpülésit,

A végtelen világot büszkén szárnyalta végig.

Magasztos érzetektől dagadván kebeled,

Maga elé idéze akkor földet s eget,

Szived kiáradott, mint illattal tölt kehely,

Melyet gyöngéd kezekkel egy szűz készite el.

Oh, bűvös dalnok, mint a természet, oly remek,

Ki tudsz szélvészszel versenyt zengeni éneket, Többé már el nem jönnél a forráshoz tehát, Holott szőke Etelkád merengve várt reád?

Hogyan, nem néznéd többé a fecskék szárnyalását, A mint valóra költik az ifjú tavasz álmát? Galambok búgását nem hallgatnád-e meg,

Mig zöld bokrok között játszszák szerelmöket?

De nem! pihenj, ha a sir őrzi hült porod,

Ha fölnyitni sötét szemed nem akarod,

Hogy a csalfa szivü nőre lesújtanál,

Ki sírni nem tudott, mikor te meghálál!