Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 16-os doboz

A harmadik szakasz a lángelméjü költö jellemrajzát festi meg. Itt is a természettudomány módszerét veszi segítségül, a mikor — mint a későbbi geológiai rétegeket az ósaayagról — lefejti Petőfi jellemének magjáról mindazt, amit a külső körülmények, mint nem lényegest, mint üledéket, raktak az ö kristálytiszta jellemének ősaoyagára. Főbb és lényeges jellemvonásainak a naivromlat- lanságot, őszinteséget, önérzetes öntudatot s ezek mögött a még magasabbrendü önzéstelenséget, elvhüséget és végül a szeretettel párosult köteles- ségérzetet állapítja meg. Ezek után kimondja, hogy a Petőfi „jelleme a századok folytán kialakult magyar jellemnek hatványozott mása“.

A befejező negyedik szakaszban (III. részben) rövidebben s csak vázlatosan mutat rá a költő érzelmi és gondolatvilágának jelentőségére. Érdekes a párhuzam, melyet von e tekintetben is a nemzet s az egyéni fejlődése között; mindkettőt súlyos csalódások érik s c ak azután kezdenek gondolkozni, a bölcseleti eszmék magasságába fölemelkedni.

Még vázlatosabban érinti művészi alkotó tehetségének jellemző vonásait. E tekintetben a leghózagosabb szerzőnk tanulmánya.

De ezt nem róhatjuk hibájául, minthogy a szerző csak élet- és jellemrajz megírását tűzte ki maga elé egyelőre feladatul. Különben Riedl Frigyes rövidebb tanulmányában (Beöthi Zs. képe3 irodalomtört. II. köt.) megmutatta, hogy miféle főszempontok teszik Petőfi költészetét örökóletüvó.

Kétségen kívül a Petőfi esztétikai méltatásai között legelső eddigelé a Riedlé.

Barabás Abel munkáját a fővárosi sajté is észrevette. Többek közt a „Budapesti Szemle“ is részletesebben foglalkozik vele, melynek januári kötetében lekicsinylő hangú bírálat jelent meg szerzőnk müvéről. A B. Sz. lekicsinylésének egyik szubjektív oka lehet az is, hogy a Petőfi-magasz- taló iránynak sohasem volt a hive. Ez felfogás és izlós dolga lévén, vitába bocsátkozni ezt a kérdést illetőleg, teljesen fölöslegesnek tartom. Petőfi nagyságát már régen megállapította a világíroda lom egyhangú Ítélete, bármily kevéssé legyen is ínyére némely* hazai irodalmi köröknek.

A lekicsinylés tárgyilagos okai közt azonban van egy pár, amelyeket a legjobb akarattal sem lehet meg nem látni. Habár a Budapesti Szemle itt is túloz és a kákán is bogot keresve az igazság rovására semmi jót nem vesz észre, általában igaz, hogy Bzerzőnk, mikor a Petőfi filozófiai élet- és jellemrajzát írja meg, gyakran esik fö-