Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 15-ös doboz
A- Petőfi lyrai költészetéről s ennek egynémely tárgyáról. (Horváth Sin dór k, r. tanár Kiolvasás* a sstgsdi Petfifl-ünnepélyen.) HL A költö eszménye állandó maradt, ciak a tárgy változott, melyre azt ruházta; az élet utjai kényszerítők búcsút venni a természetesség szép ideáljától; a szív másfelé nyílt meg s ömlesztő dalai árját. Szivéletének második korszakában, különösen ott, midőn kedvesét elveszti , elhallgat a népi múzsa; komorabb bánatok ültek a költő homlokán, bogysem azok kitöréssel fenyegető vésze azt el ne űzte volna ; a fájdalom hangjába nem vegyül semmi vigasztaló , egy meleg sngár nem lüvel a költő szivének jégmezejére; a bizarr , a művészieden itt ki-kitör Petőfiből, nem mintha érezni nem tudna, hanem, mert az irás szenvedélyévé lön. Hogy e korszak szerelmi költészete miért nem versenyezhetett az elsőével, az könnyen fölfogható. Petőfi szivében két húr hiányzott, mint már fönnebb is emlitém: az imádás és a tragikum húrjai; míg hangjai e kettő között váltakoztak, utólérhetlen volt; de midőn imádkozni akart, ostromolt, midőn a tragikum mély fohászát kereste , átkozódott; de má srés zröl vitathatná el középfaju darabjai szépségét, mint pl. a következőét : Hová levél ? te szebb reményeimnek Korán kiégett hajnalcsillaga ? Keresni foglak : hasztalan kereslek ? Vagy még meglátjuk egymást valaha? Vagy pedig ezét: Messze vándoroltam, elhunyt édes lelkem, De mindig, mindenütt, ahol jártam, keltem, Bánatos emléked, mint egy sötét fátyol, Húzódott utánam sírodnak halmától.
