Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 14-es doboz
701 Athenaeum, 702 versenyben legnagyobb hatást tett Schubert B-dur hármasa és a müéletiinkben ez alkalommal először feltűnt Wheelright k. a. éneke, ki két dalt adott elő Scarlatitól és Schumanntól. Sikerben és tapsban nem volt hiány. Az Athenaeum szerkesztőjéhez. — Pf.töfi és oc Benedek Aladár. Még egyszer ? Igen, még egyszer! Hisz nem ma esett meg először, hogy középszerű vagy éppen silány irodalmi termékekről többször meg kell emlékeznünk. Mai napság ezen éppenséggel nincs mit csodálkoznunk, hiszen az irodalmi demokrácia rózsás napjait éljük, melyeknek egyik legjellemzőbb jelensége kétségkívül, hogy egyszerre három kritikus követel helyet Benedek Aladár verseinek a magyar Parnasszus legtetején. Az egyik a Nefelejts kritikusa, ki még azért is haragszik, hogy az Athenaeum, midőn Benedek legújabb verskötetének megjelenését jelentette, mért nem zengett előre mindjárt dicsérő zsolozsmákat. Ez az egész kritika áradozó dicséretek és tömjénező ürességek zagyva keveréke, melyhez a valamirevaló irodalomnak semmi köze. Hagyjuk békében. — A másik az Ellenőr kritikusa, az előbbihez hasonlóan, a magyar eszthetika szótárában eddig nem ^ismert bombasztokkal zeng dicséneket az Árnyak és sugarak költőjére; az egészben semmi eszthetikai alapeszme, puszta áradozás, mely Benedek állításában, »hogy a világnak lelkére szüksége van«, leli a költő »tehetségének bizonyítékát és pesszimizmusának gránitkövét.« Legyen meggyőződése szeript, tartsa »programm- szerü költeménynek« vagy pedig »szép mese, ködkép és tünderálomnak« a Paradigma- tikont s zengjen tartalma felett még oly hosszú változatokat: mi meggyőződésében zavarni nem fogjuk. — A harmadik kritika a Figyelö-é, mely utolsó cikkében már ellenünk is polémiát kezd. Mind három bírálat megegyezik abban, hogy mindegyik a költő lyrai hangú kommentálását tartja a kritika céljának ; mindegyik csak arról szól, Benedek mit érezett és hogyan; de arról, hogy érzéseit mikép tudta elmondani, s minő köntösben tárta a világ elé, van-e bennök forma, rhythmus és költői nyelv V mélyen hallgatnak, mintegy élöpéldával konstatálván irodalmunkban a formaérzék hanyatlását. Pedig a kritikának az utóbbi téren van a föfeladata, mert »de intends non iudicat praetor«. A költő érzéseinek külső nyilvánulásában s ezen nyilvá- nulás formájában van hivatva a szépség eszméjét megvalósitani és a kritikusnak, ki költője nagyságát akarja velünk elhitetni, első kötelessége azt kimatatni, hogy tudja-e érzését művészi formában kifejezni, nem pedig hogy tud-e az egyáltalán érezni és szenvedni, mi egyébiránt közös emberi tulajdon. Persze hogy erről mind három kritikus hallgat és egy-két szemenszedett versszakból akar pié- destalt alkotni költője számára, mely körül oly dicséneket zengenek, minőt egy Vörösmarty s egy Arany sohasem kapott, s feledik, hogy a feldicsért kötetben majd minden versben betolakodik egy-egy rósz, érthetetlen, vagy legalább döcögős nyelvű strófa, mely aztán bőségesen paralizálja tiz hibátlan versszaknak hatását. Természetes hogy ők bámulatukban ezt sem veszik észre s mit- sem törődnek azzal, hogy van-e dicsértjüknek forma-érzéke s nem volna-e ott egy-egy kétszáz sorban elmondott dolog húsz sorban még szebben elmondható ? De no bálijuk mindezt; üdvöziiljenck hitükben. Azonban a »per eminentiam kritikai lap« lap kritikusa, kinek bírálatából Benedek érzelmei hullámzásának pontos regisztrálásán kiviil semmit sem olvashattunk, nem mulaszt el kegyeltje dicsőségére ellenünk is egy-egy oldalvágást mérni. Szemünkre veti, hogy nem értjük a költői szabadság természetét s hogy megtiltjuk a költőnek halhatatlansága megjóslását. Természetes, hogy Petőfire hivatkozik ; — ki mellesleg mondva oly apodiktice azt ki sem merte mondani, mint Benedek; — de miért nem Horatiusra vagy a Tihanyi echó költőjére ? Mily csattanós argumentum lenne ez ? A mi szabad Petőfinek, Csoko- naynak, vagy Horatiusuak, miért ne volna szabad Benedeknek ?! Csakhogy tisztelt ellenfelünk aligha értette meg bírálatunkat. Mi azt kérdeztük, hogy »ily versek« után költhet-e bennünk rokonszenvet halhatatlansági jóslata ? És most is azt mondjuk, hogy ugyanazt, kit Horatius exegi monumentum-'^ meghajlásra int az emberi ész
