Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 14-es doboz
2 És ha Goethét méltán dicsőíti egyik kiváló német aesthetikus, Müller, hogy Goethének egyik munkája, a „Hermann és Dorothea“ az a munka, a mit pirulás nélkül fel tudnánk mutatni, hogy ha Homeros föltámadna: akkor ezzel szemben konstatálhatjuk a mai aestheticának azon elismerését, hogy Homeros óta Petőfi a legoredetibb költő. A görögök korszaka óta ugyanis a római, középkori és újabb költészetbon a költők mind- eg3'ike egymástól tanult, s ugyanazon a nyomon követi egymást és átalában elvont spherában jár a képzelet. Más költő pl. verset ir a melan- choliához, a reményhez, a barátsághoz és más il3ren elvont eszmékhez és költeménye átaiánosságban jár. Petőfi is zeng azokról és hasonló eszmékről, de mindig úgy, hogy szivéből jön mindon szó. Ő, ha a barátságot zengi, nem az elvont barátságról szól, hanem a keblében élő baráti érzelmet önti dalba. Ő, ha a hazáról szól, nem mint elvont ideálról dalol, hanem a hogy ő szereti azon hazát: szivének vére ömlik át minden szaván, minden során. És a hazaszeretet az, a miben Petőfi hasonlitha- tatlan magasan áll Goethe felett; mert mig Goethét méltán elitéli a tudomány és aesthotica, hogy összes költői és irodalmi termékei között soha egy szó sincs a hazáról s ezen vád alól tisztelői sem képesek tisztára mosni: addig Petőfink költeményei leg- nag3robb részében a hazaszoretetet zengi, és pedig hogyan ? Tudjuk jól, hogy a haza sorsával volt összeforrva lelke, azzal együtt^szakadt meg szíve. Midőn pedig Petőfi az édes anyja iránt érzett szeretőiét tolmácsolja költészetében, az anyasze- retetről, mióta a világ fönn áll, soha költő olyan igazán, megragadóan nem énekelt. Végre, a mit Petőfinél egyaránt bámul a költői világ, a tudósok és az aestheticusok tábora, az a megfoghatatlan csodás erő, melynélfogva az egyszerű, kis dal alakban oly magasztos eszméket és oly' lángoló, forró lávaként izzó érzelmeket tudott alkotni, a mire azt mondták: lehetetlenség ily magasztos eszmét, ily forró lángoktól áthe- vűlt érzőimet ilyen kis dalocskában elmondani. Elmondta pedig oly világosan, mint a minő átlátszó a harmatcsepp, hogy a nép legegyszerűbb, tanulatlan fiától fel a legmagasabb lángelmékig nincs, a ki egyenlően ne gyönyörködnék benne s mindenki elragadlatással szól róla. Ez az, a mi mutatja költői a géniusznak a hatalmát; ez az, a miben még csak nyomába sem léphetnek más költők. De meg kell emlékezni a világirodalom szomán kívül arról is, hogyan szólalt met a nemzeti az ő költészetében. Saját nemzetének tulaj- "T5tu agai .nnnd egyesülve vannak az ő költeményeiéin Az öltökében, szivében ugyanazok vannak,mint a mit tolmácsol azon költeményekben, a mely költeményekben önön magát énekli meg. Az ő egyéniségo középpontja költészetének; mindon dalba olvad, a mi csak érinti.őt. És midőn önön magát énekli, abban egyszersmind a megvár géniuszt juttatja kifejezésésre. A magyarnak nemzőt; természete, naiv lelkesedése, áldozatkészsége, hazaszeretete, rajongó szabadságszereteto, bátorsága, forró, lángoló érzelme, szilnjsága, szóval a miről A „BEVESVÁRMEGYE1 BIR.LA1’“ TÁRCZÁJA. Téves utakon. — A „Hevesvármegyei Hírlap“ eredeti tárczája. — Irta: Eisler Ede. Bár csekély fizetése volt Bartos Gábornak, mégis meg mert nősülni. Választottja szép volt, de szegény, s mégis szerette a kényelmet, a szép ruhát, a hangversenyeket s a tánczvigalmakat. Nem csoda tehát, hogy Bartos idegen pénzhez nyúlt, mikor nem mert, vagy nem tudott ellentmondani felesége kívánságainak. Eg3r ideig tűrte szemrehányásait, epés gun3'ját, csakhogy továbbra is becsületes ember maradjon, de mikor az asszony elővotte leghatalmasabb fegyverét — a könnyeket — akkor megtört minden ellenállás és — sikkasztott. Közönséges, mindennapi történet ez ma már, melyek a lapok hírrovatait gyakorta élénkítik. Rájöttek a sikkasztásra, kivallatták és elítélték. Ott sínylődött a börtön nyirkos falai között három évig, honnan — jó magaviseletéért — még a kiszabott büntetés letelte előtt szabadon bocsátották. Az asszony a börtön előtt várta két kis gyermekével, s mindent megbocsájtva, zokogva omlott karjai közé. Egy szobás lakásban húzták meg magukat. csak bizonyítékot tett ezer esztendő alatt a magyar nemzet, mindannak ragyogó szépségei tárulnak fel Petőfi költészetében. És ha nemzete az ő költészetében saját magára ismervén ünnepli őt, akkor azon kívül különösen is meg kell emlékeznünk ő róla nekünk egrieknek, mint ki az egri benyomások hatása alatt keletkezett költeményében mint egy próféta tűnik fel: Kedvemnek ha magja volna : Elvetném a hó felett, S ha kikelne: rózsaerdö Koszoruzná a telet. S hogy ha földobnám az égre Szívemet, Melegitné a világot Nap helyett! — Ez bekövetkezett szóról-szóra, mert Petőfit az egész emberiség csodálta, bámulta. Lelkesedni tudott érte és lelkesedik folton. Dicsősége nap- ról-napra terjed úgy, hogy most már nincs európai nyelv, de sőt nincs afrikai, ázsiai arra alkalmas nyelv sem, a mely több költeményt le nem fordított volna Petőfitől. Japán nyelven is olvassák és lelkesednek rajta. Az oroszok, a skandináv nemzetek, az angolok, francziák, spanyolok, olaszok olvassák már világszerte Petőfit; lelkesednek érte, s most, midőn Magyarország az ő nagy költője halálának 50 éves évfordulóját ünnepli, velünk ünnepel az egész világ, mert a világsajtó majd minden előkelőbb orgánuma szentel megemlékezést az ő nagy nevének. így tehát valóban jó kedvének magja lett, és pedig magja lön az ő költeménye, és az elvettetett a hó felett, mert svéd és orosz nyelvekre is lefordították, minek folytán fönn a magas éjszakon, Szibériának legtávolabbi jégmezőkin is ismerik azon költeményeket, s igy ott is, midőn tőle lelkesültek, rózsa koszoruzza az örök telet. És valamint a nap ott áll az égen mozdulatlanul, de a földteke forogván körülötto, éltető melegségét minden ponton élvezi: úgy’ az ő szive is ott van az égen, mert minden müveit nyelven ismerik az ő dalait, az egész emberiség melegszik mellette és meg van világítva az ő költeményeinek varázshatása által. Hogy tehát mindig fölebb hághasson az égboltozat magasságára, mint a tündöklő nap, azért ünnepeljük. Ünnepel különösen Magyarország, ünnepiünk mi is. Igaz, hogy a mi szerény ünnepünk olyan, mint egy halvány mécses az óriási láng- tengerhez képest; de ha a tudósok azt mondják, hogy a tejút számtnl. a fénylő pontocskának az összetétele, ug3”"”r>'vf> > a nej ünnepünk is olyan fénypontocska, c moiy a nemzet többi apróbb ünnepeivel azt a fényes tejutat alkotja, melyen Petőfi dicsőségének tündöklő napja még magasabbra hág. És most fogjunk hozzá az ünnepléshez. Ezután a Petőfi-imádó Lányi Ernő karnagya által dirigált babérerdős Egri Dalkör éne- kelto el a zseniális karnagy „Talpra magyar“-ját. Petőfi költeményeit zeneileg senki se tudja úgy interpretálni, mint Lányi s a Lányi zenoi alkotásainak bűbáját csak az élvezheti igazán, a ki az ______HEVESVÁRMEGYEI HÍRLAP.__________ A feleség egész nap varrogatott, hogy valamikép’ boldoguljanak, mig a férj állás után szaladgált. Mindhiába. De ki is adott volna munkát, állást egy fegyeneznek, sikkasztónak ? S ki bízott volna meg benne, egy rovott előéletűben ? ♦ Az „Arany Griff* szálló egyik termébe tértem. Az első teremben el volt oltva a gáz, mert nem volt vendég, s csak a játékszobából szűrődött be egy kis világosság. Oda mentem s egy sarokasztalnál helyet foglalva, a megrendelt grogot szürcsölgettem. A mellettem lévő asztalnál hárman ültek és kártyáztak. Két kövér vidéki — bizonyosan lókupeczek — meg Bartos, ki egyre nyert. Egy-két forintnál nagyobb összeg nem volt sohasem a bankban, tehát nem nagy összegbe játszottak, de a két vidéki ur mégis nagyon bosz- szankodott azon, hogy a foltozott kabátu ur, ki pertu szóllitotta a pinezért, mindig besöpörte a csengő koronákat, filléreket. Éjfél volt már, mikor az egyik odakapott Bartoshoz. — Hát ez, mi ? ordított torkaszakadtából. A „zöld tízest“ rántotta ki a kabát ujjából, s torkon ragadta a halálsápadttá vált Bartost. — Hamis kártyás — kiáltotta a másik s agyba-főbe verték a csalót, kinek orrán, szájján kibugyant a vére. Aztán megfogták, s az ajtóig ütlegelve, kidobták. Egri Dalkör hatalmas előadásában hallja azokat. Mondanunk sem kell, hogy a remek ének a sziveket és elméket egyaránt lebilincselte. A piéce de résistanco természetesen a 20 éves ifjúként lelkesedő, galambősz költőnk, nyug. alispánunk, a mi Zalárunk mogragadó, bájos felolvasása volt. Mesteri vonásokkal festette meg Petőfi pár napi egri tartózkodásának a képét. Meg voltunk hatva, el voltunk ragadtatva, a mikor az akkori kispap, már akkor költő ajkairól hallottuk Petőfinek 1844. évben Egerben a szemináriumban, a derék kispapok között eltöltött pár napi poétikus élményeit. — Édes és méltó visszaemlékezés volt ez Petőfi lelke égberöp- penésének 50 éves évfordulója alkalmából. Nem hisszük, hogy e napon az egész országban is, annyi száz helyen, a Petőfi reminiszczencziáknak ennél tüneményesebb akkordjait hallották volna. Zalár József felolvasása igy hangzik: Petőfi Egerben. 1851-ben igy irt Arany Petőfi ismeretlen sírjáról: Behantolatlan áll Hamvai fölött a hely : Hol, merre nyugszik ő, Nem mondja semmi kő, Nem mondja semmi jel. S hazám leányi közt Nincs egy Antigoné, Ki sírját fölkeresve, Hantot föléje nyesve, Virággal hintené. A sír továbbá is ösmeretlen maradt; de a nagy költő elköltözött lánglelko, mint virrasztó csillag, meg-megjelent a haza sötét egén. S e csillag fényénél s a nyomát követő egyéb égi jelek világánál, az országos gyász éjébe borult hazafi szívek is mindinkább látni kezdtek. Midőn már jól látták és megismerték egymást, legelőször is arra gondoltak és abban egyeztek meg, hogy a dicső múlt iránti kegyelet érzelmeinek kell kifejezést adni. És pedig nemcsak szavakkal, hanem tettekkel is. Emlékszobrot a haza nagyjainak ! Ez lett a jelszó. E hazafiui kegyelet egyik első megnyilatkozása volt az a mozgalom, mely Petőfi emlékének ily módon való megörökítését tűzte ki czéljául. Az ige végre testté vált. S a már világhírre jutott költő omlékszobra a főváros oly monumentuma lett, a mö!y előtt a művelt világ legkiválóbb szellemei is hódolattal hajolnak meg. Midőn 1885-bon a Lesseps vezérleto alatt Budapesten megjelent franczia küldöttség Cop- pée ez alkalomra irt s Petőfihez czimzett költeményének elszavalása mellett, tette le hódolat- koszoruját a szobor talapzatára: másnap este itt Egerben, a Bányakert kivilágított lugasában tartott lakomán, lelkes beszédek, dalok és zeneszó s a francziák éltetése közt, mi is megültük a két nemzőt lelkének ölelkezési ünnepét. A költő sírja még most is ösmeretlen. Da tudjuk, hol van a nagy sir, mely a segesvári 1899. augusztus 2. — Harmincz forintomat vitte el a gaz, szuszogta az egyik, kis idő múlva. — Ki gondolta volna erről az alázatos képűről, hoay csaló? — No, de megkapta a magáét, mert kivertem vagy ötven forint árát rajta! — Én is! A pinezér szótlanul bámulta a két vidéki atyafit, kik borozni kezdtek. Fizettem és mentem. Kin a lámpás alatt törölgette le a vért arczárói a hamis kártyás. Aztán meg a pénzt kezdte számlálni: — Negyvenegy, negyvenkettő, negyvenhárom, — motyogta önelégülten s dagadt arczán boldog mosoly vonult végig. Reszketve gyűrte zsebre a pénzt és sietve ment tovább. Otthon virasztva várt a felesége rája, s a hazaérkező férjet nem fogadta elmaradásáért szemrehányással, hanem tárt karokkal, öleléssel. Bartos miKor az asztalra szórta a pénzt, csak annyit mondott: — Nem jártam hiába! A felesége bámulva nézett, hol a pénzre, hol a férje dagadt, mosoly'gó arczára, mely még mindig véres volt. — Az Istenért Gábor, mi történt veled? Arczod csupa vér! A hamis kártyás félre fordította a fejét: — Elestem a göröngyös utón s talán meg is ütöttem egy kissé magam, de azért ne aggódj édesem, mert nem fáj, egy cseppet sem fáj . . . t
