Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 14-es doboz

A költőtársak, kik koporsóját követek, mint Moreau sohajthaták utána : „Szegény Gilbert, mennyit nem szenvede !“ De a „K ü 1 f ö 1 d r a b j án ak“ mély érzésű költője még Gil- bertnél is szerencsétlenebb vala. Ennek legalább a kórház kínos szalmazsákján is maradt egy két vigasztaló tündére: visz- szaemlékezés a múltra, hit a jövőben! de a mi költőnk szemei elől a legvakabb éj sötétsége takart el mindent, a mi szép, enyhítő és vigasztaló.

Az a sir a kerepesi temetőben, mely fölött Székács J. gyönyörű emlékbeszédet monda, oly életet zárt el tőlünk, melyre csakugyan áldás volt a halál. Pedig mily egészen más sorsot érdemelt volna e nemes szív, kiről Petőfi (azon büszke természet, ki sohsem hizelgett) e sorokat irá:

Szebb örömeimnek Napja volt azon nap,

Melyben a te kebled Rejtekébe láttam,

S láthatám, hogy benned Egy a költő s ember,

Hogy dalod, s dalodnak Kútforrása : szived Tiszta egyiránt, mint A nap és sugara.

A sors földi igazságszolgáltatásában igen sok következetlenség, igen sok gyász van. Miért ? Talán, hogy az emberekben megerősítse a hitet: „Lenni kell egy más, egy jobb világnak, hol a jók a földi szenvedésekért kárpótlást találnak.“

Valóban e vigasztaló hit szállta meg szivünket, midőn azon költő koporsóját kisértük, ki mindig jó, nemes és igaz vala, mégis csak szenvedett, megtört, semmivé lett. Nem! E szót : „semmivé lenni“, roszul választók; ő csak azon sötét kapun ment át, mely a megpróbáltatások szomorú földét az örökélettől elválasztja.