Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 14-es doboz

3313

Athenaeum.

3314

Lutherje — és társainak nyújtja kezét. Courbet képeit először az 1851 és 1852-ki kiállításokon szemlélte a közönség s az aratók és a kővágók nagy feltűnést okoztak. A genrefestő egyszerre mint svecialista mutatta be magát. A kővágók-^ elmerülve kiált föl Proudhon: »reproduiro des réalités, n’est rien: il faut faire penser.« A lélekre, szellemre, lel- fkiismeretre egyaránt hatni a részvétet lölkelteni a legnemesebb értelemben — ez jegyen a művész célja. Igaz, hogy a Cour- ^ et a realizmus nyomása alatt néha j.urva, vagy legalább is költőietlen ala- okat dob a vászonra. A hires fürdő asszony láttára kiáltott föl Eugenie ex- császárné: »est-ce aussi une Perche- ronne (lófaj) ?« Mire Proudhon gúnyos alázatossággal felelte: »Nem asszonyom, ez egy egyszerű burgerné, kinek férje, Lajos Fülöp alatt szabadelvű, a köztársaság idejében reaktionarius volt, jelen- 1 eg pedig egyike a császár leghűbb alattvalóinak.«

Nem kell azonban azt hinni, hogy Proudhon annyira elfogult Courbet iránt, hogy föltétlenül a realizmusnak lenne hajlandó hódolni. Sőt inkább több helyen és erőteljesen hangsúlyozza, hogy a külsőnek feltüntetése csak akkor és annyiban jogosult, a mikor és a mennyiben a bensőt reverálja; óva int, hogy ne zavarjuk össze a realist az igazzal: az első inkább az anyagra terjeszkedik ki, mig az utóbbi az anyagot uraló törvényekre. Találón mondja, kogy azon művészet, mely egy sírásóból, egy rongyszedőből képes esztétikai ezközt képezni s ezekből kisugároztatni az eszményt, tízszer hatalmasabb annál, melynek olimpi főkre van szüksége. Ezzel kapcsolatban van egyik főelve: az embereket természetük és szokásaik egyszerűségében festeni, munkáik, polgári és családi foglalkozásaik közepette, minden mesterkéltség nélkül — surtout sans pose — úgy szólva meglepetni őket, a mikor nem is sejtik, a mikor nem is álmodják, hogy őket valaki ecsetre, vésőre méltatja; de nem gunyolási, kedvtöltési célzattal, hanem az általános fejlődés, az esztétikai tökélyesbülés érdekében : ez a modern művészet valódi kiinduló pontja.

Proudhon nagy vonásokban a művészet egész történetén keresztül megy, hogy azon, francia szempontból alig kifogásolható konklúzióra jusson: »1789 óta imádjuk a fantáziát ; a dilettantizmus kap lábra mindenütt.« Egyiptom művészetét tipikusnak, szimbolikusnak, allegorikusnak jelzi; Görögországban a forma- kulturát, az idololatrikus idealizmust látja kifejlődve egész nagyságában; a középkorban az asketikus idealizmust; a re- naissancenak azt hányja szemére, hogy nincs meg benne a kollektivitás hatalma: a szépség rehabilitálódik, de az idealizmus kétes, bizonytalan, téveteg. Hogy az újkor művészetét félreismerhetetlen elfogultsággal ítéli meg, az jó részben annak tulajdonítandó, hogy csaknem kizárólag a francia állapotokat veszi' szemügyre s a zenét, az újkor par excellence művészetét egészen tekinteten kívül hagyja.

Ismert irányához híven ez alkalommal is kikel a nagy emberek ellen, bizonyítgatja azok összeférhetlenségét az uj eszmékkel. »Mi egy nagy ember? — kiált föl — van egyáltalában nagy ember? Eöl lehet-e tenni, hogy a francia forradalom elveinek égise alatt, az emberi jogokra alapított köztársaságban ilyen létezhessen?« Azt hiszem, nem kell Carly- lenak lenni, hogy ez álláspont tarthatatlanságát belássuk. Csak az élet mosto- hasága, saját természetének epés volta, a kommunisztikus és szocialisztikus rögeszmékbe és agyrémekbe való görcsös kapaszkodás szülhet ily gondolkodást éppen a művészet terén. Hiszen ekkor inau- gurálva lenne a satnya középszerűség! Ervényesülhetne-e az, a mit maga Proudhon oly hévvel kiván: kibékitni a művészetet az iparral és a hasznossal, összeegyeztetni az értelmet az ízléssel, hogy a gondolat szép és a szépség okszerű legyen — nagy emberek nélkül ? — De ne folytassuk. A tér szükül. Az utolsó szám rövidsége int. Célunk úgyis csak az volt, hogy felhívjuk a figyelmet egy nem mindennapi könyvre. Különben is