Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 14-es doboz
3309 Athenaeum. 3310 Gyulák, a Csermelyiek, a Gáspár Imrék s mások. Valóban a boszankodásig megy azonban érzelmünk, mely a hiányosság folytán bennünk kel, ha már belenyugodva a helytelenül választott 50 legújabb év szűk keretébe, az itt előadott ismeretlen nagyságok miatt sokkal nagyobb jövőt Ígérő, s némileg már szép múltat is föltüntető jelenkori vagy legújabb költőink is kimaradtak. Csupán Endrődit, Szász Gerőt, E. Kovács Gyulát, az utóbbiak között pedig Torkos Lászlót, Komócsy Józsefet, Benedek Aladárt, s a két Zilahyt említjük. Ez azonban még csak kisebb bűne volna a szerzőnek. Mit szóljunk azonban azon valóságos dühéhez — máskép nem nevezhetjük — hogy oly férfiakat akar mindenkép lírikusoknak föltüntetni, kik mint olyanok vajmi alárendelt szerepet játszanak irodalmunkban, mig más téren (habár ugyancsak a szépirodalmon belül) halhatatlanná tették nevüket. Mily gondolat egy Toldy Ferencet, kit szerző nem egyszer bizonyos előszeretettel Toldy- Schedel-nek nevez, egy b. Jósika Miklóst, de csak egy Jókai Mórt is lantos költőkként szerepeltetni ?! Sokszor valóban komikus zavarba is jő ez által a szerző, így Jósika Miklóstól sehogy sem tudva mást előteremteni, közlött egy nagy fáradtsággal fordított s nem kevesebb mint 23 lapot igénybe vevő irgalmatlan hosszú költeményt (az Átkot.) Ha nem ismernők szerző nemes szándékát, még sértésnek is lehetne venni az ily eljárást e nagy szellemek iránt, melyek bizonyosan maguk is bevallják, hogy mint lantos költők korántsem válnak ki. S honnét e sok ferdeség ? Azt hisz- szük, nyitját találjuk a dolognak, ha mindezen jelenségeket a szerző elzárkózott helyzetére viszszük vissza. Távol honunktól, nem szerezve meg magának az illető műveket, s csak általánosan elterjedt magyar anthologiákat használván föl, azt fordította éppen le, a mi keze ügyébe került, s nem azt, mi megérdemelte volna. Csakis ebből magyarázhatjuk meg magunknak az egész művet jellemző aránytalanságokat is. Álljon it erre is nehány példa: Madách Imre, a nagy Madách, ki ugyan nem sok, de kivétel nélkül mintaszerű kisebb költeményeket is irt, egyetlenegy költeményben van bemutatva, mig Magyaródi- nak (?) négyet szentel; Berzsenyi Dánielt, költészetünk egyik büszkeségét, három költeménynyel ismerteti meg a fordító, s Balogh Zoltánnak ugyan annyit szentel. Hol van itt a kellő mérték, az igazi arányos méltatás ? Nem akarunk azonban még jobban belebocsátkozni a derék könyv hibáinak taglalásába, mert máskép alig jut hely a dicsérendő előnyöknek, s mi is éppen ama hibába esnénk, melyet az imént gáncsoltunk, azaz az aránytalanságba. Lelkiismeretesen végig olvastuk az egész munkát, s mondhatjuk, hogy Stein- acker ur, mint fordító, határozottan a legszerencsésebbek közé tartozik, kik valaha közvetlenül nyelvünkből fordítottak költeményeket. Benne megvan az, a mi fájdalom! Kertbeny-ben épp úgy hiányzik, mint Opitzban, megvan az — invenció! Az a költemény-forditó, kiben e tulajdonság végkép nincs meg, tegye le a tollat, s ne várjon semmi hatást munkájától, legfölebb csak elismerést szorgalmáért. Steinacker teljesen bírja mindkét nyelvet (hisz régibb éveiben magyarul irt ő is), s a német nyelv gazdagságát ügyesen tudja fölhasználni; bár nála sem hiányoznak az úgynevezett kisegítő rímek, mint az »allzumal«, »für und für« s más értelmetlen szavak, melyek csak azért toldatnak be, hogy az illető sor ne maradjon üresen, árván,rim nélkül.Má- sik érdeme e fordításoknak a zengzetes- ség mellett is az eredeti mérték szigorú megtartása. Steinacker ur e tekintetben igen lelkiismeretes volt, s sorai még sem döcögősek úgy szólván sehol sem. Yégre nem szabad elfelejtenünk azon (bár az eredetiséget teljesen nélkülöző, de a német közönséget mégis tájékoztató) életrajzokat és kritikákat is, melyeket a szerző minden költő elé irt, s melyek néha, mint Petőfinél, Aranynál, Vörös-
