Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 13-as doboz

Szeinere Pál.

IRODALMI JELLEMKÉP.

Irta Giilcz Arnold.

A természet bármely alkatának létesítésére különböző hatók egyesülnek, és ezek összhangzó működése léteit ad az egynek. Azonban nem minden erő szembetűnő is, van olyan, melyet csak az élesen vizsgáló szem vészén észre, mely nem a fólületen, hanem a tárgyak mélyében működik;titkos oka messzeható következménynek, mely bár feltűnés nélkül, de nem kevésbbé sikeresen hat. A láthatlan folyton emelkedő gőzök készítik elő a hatalmas, messzezengő zivatart, és a rét disze, a kalásztenger, a földben rejtett kis magnak százszoros gyümölcse.

Mikép az anyagi világban, nem különben úgy van a szellemiben is. Vannak szellemek, melyek mintegy a miveltség szántóvetői, és ha később a vetés gyümölcseit aratjuk, gondatlan hálátlanság volna, ama szorgalmasan ápoló kézről feledkeznünk, melynek azokat köszönjük. Nyelv és irodalom a miveltség nyilvánulásai. Magyar nyelv és irodalomban ily előkészitő ápoló, vetést szóró egyéniség Szemere Pál. Érdemei annál nagyobbak, minél kevésbbé a fény felé törtek, minél kevésbbé tün- dökl ők.

De szóljanak tények. Midőn e század elején Szemere az irodalom terére lépett, az irodalmi törekvések még ujjak és zsengék voltak, még nem gyökereztek eléggé a nemzetben, hanem inkább csak néhány buzgók és ihlettek köréből indultak ki. A hiányzó oly sok volt, a teendő oly tömérdek, hogy az egyes ereje többféle irányra oszlott. — Legyen itt kegyeletteljesen emlitve Kazinczy Ferencz, e forrongó elemek egyesitő központja. Szemere Pál e férfiakhoz, Kazinczy hiveihez tartozott, költő, forditó, nyelvész, ítész volt egyszersmind és egymásután. Szemerét mint költőt később tekintsük, nézzük most, mit tett ő nyelvünk körében.

Mi volt akkor a magyar nyelv? Ha azon időben irt könyveket vizsgáljuk,oly ellentétet veszünk észre, akkori

és mostani nyelv között, hogy nem néhány évtized, de ugyanannyi század közegét vélnők a kettő közt. A magyar nyelv nélkülözé a legszükségesebb, legfontosb kifejezéseket, és szegénységét idegen nyelvekből tulbősé- gesen kölcsönzött szavakkal leplezi. Nyelvünk szelleme azonban minden idegen szót visszataszít, és nem egyesülhet vele, miként az olaj a vizzel nem. Azonkivül nyelvünk miveletlen volt, kifejezésiben nehézkés, és alakzatában idomtalan, nemes márványkő, de melyre a faragó még kezét nem tette.

Mig a nyelv ily állapotban sinlik — ezt érzék akkor legjobb tehetségeink — addig az irodalom felvirágzása és általa a nemzet ébresztése, lehetetlen. Kelle tehát a nyelvet újjá teremteni, átalakitani, hézágit pótolni, létező, de nem ismert szépségeit előtüntetni. Itt azon eset fordult elő, hogy az építész egyszersmind az épitésre szükséges köveket faragá, mert, mint mondók, sok volt a teendő, és ezert az egyesnek többfélét kelle végeznie. A ma képzett szó tán ugyanaznap használtatott is, és a munka, melyben az iró még a kifejezéssel vívott, már az irály kecseivel, az előadás csinjával is birt. A nyelvre egészen uj világ derült, mely csakhamar bámulatot, lelkesedést szült, és valóban, azon férfiak, kik uttörőleg igy fáradoztak, a nemzet el nem alvó háláját kiérdemelték.

E felejthetlenek egyike, és pedig a legbuzgóbbak, leghatályosbak egyike Szemere Pál volt, és mai napig maradt : nyelvünk átalakítója és kifogyhatlan gazdagi- tója. Hány szavainkat köszönjük neki, melyekkel ma úgy élünk, mintha őseinktől öröklöttük volna, és melyek eredetiségük, kerekdedségük, teljük, úgy mondva, za- matuk által ugyancsak azoknak látszanak is. Nem erőltetett, elmosódott szóujjitások azok, mint sok más, mely- lyel ezelőtt és ma nyelvünk tulterheltetett — gyümölcsök, melyek a nyelv fájáról lehullandanak — hanem erős, életteljes alakítások, melyek a nyelvbe máris úgy belenőttek, vele összeforrtak, hogy annak lényeges és elválhatlan részét teszik. Ha fel akarnók számitani ezen

szavakat, talán iveket töltenénk be. Szemere nem gyűjtötte, elhullatta útjában szógyöngyeit, kortársai mohón szedék fel, és most a nyelv és irodalom kincstárában fénylenek, nem Szemereé többé, hanem a nemzeté.

Tekintsük Szemerét mint költőt. Kevés, de nemes gyümölcsöket vettünk tőle, és ezek is elszórva, össze nem gyűjtve léteznek, s igy összegökről ítélni nem lehet. Miket mindnyájan ismerünk, mik minden példagyűjteményben lelhetők : sonettjei, azon hat sonett, mely e műalakban példaképen áll irodalmunkban, és melyek megjelenésükkor lelkesedéssel fogadtattak, Szemerének kivívták a költői babért, bár számra csak hatan vannak.

Azonban a költészetben korántsem a mennyiség, hanem a minőség határoz. Csak ott, hol a mennyiség minőségre nézve is kitűnő — ritka eset! — csak ott üdvözölhetjük, különben bár mennyi is a füzfaalma, mindig csak fűzfaalma marad.

Irodalmunk azon korában a műalakok különös gonddal ápoltattak, Íróink törekedtek azokat, mik nálunk még hiányzanak, versenyre kelve az idegen messzehaladt irodalmakkal, nálunk is meghonosítani. Nyelvünk minden műalakra képessé tétetett és — eltűnt szép idő! — egyszersmind minden alkotás a művészet jellegét bírta. Bárha ez eljárás ellen nem alaptalanul megjegyezhető, hogy igy a formának túlsúly engedtetik, és az irodalomba elcsontosodott formamerevség hozatik be — tudva levő dolog, hogy minden jó roszra fordítható túlzás által, és igaz az is, hogy akkori Íróink el tudták kerülni e túlzást, s hogy ez irányban haladó törekvésük niegveté irodalmunk alapját, azon alapot, melyre egyedül a már sokkal szabadabban mozgó, de a művészethez mindég hű Kisfaludy, Vörösmarty és társaik letevék irodalmunk legszebb müveit.

Nem különben igaz — és mért ne valljuk be az igazat, holott csak ez segithet — hogy a mai nap, irodalmunkban uralkodó alakledérség, szabályon tulrontás és pongyolaság, melyeken kiki tultenni dicsőségnek tekint,

nem emelik irodalmunkat magasabbra, sőt egyenesen ártanak neki. Természetesen, mi itt nem az irodalom könyv v'á sárát, hanem belbecsét értjük,mely egyedül képes népet nemesíteni és emelni, és mely nemcsak múlandó mulatságra szolgál. — Lyrai költészetünkben főleg — egy hatalmas példát utánozva — oly subjectiv hang uralkodik, hogy már-már a költemények egész kötegében csak azt halljuk rímekben, hogy a költő kedvese hű-e hozzá vagy hűtlen ? van-e a költőnek életkedve vagy undora? mi történt vele minapában, van-e pénze, jól mulatott-e a fogadóban és hányszor ? s még sok más ezeknél néha még közönyösb dolgokat is, mik által az olvasó kedélye és lelke érintve vagy érdekelve ugyancsak nem lehet. A subjectiv költészet csak akkor van helyén, ha a költő egyénisége helyébe bármely emberét tehetjük, ha átalános érzéseket fest, húrokat penget, mik minden ember szivében viszhangoznak. Ily sub- jectivitás tökéletesen helyes, de a költőnek a lantot házi szerül használni nem szabad.

Azonban bocsánatot kell kérnünk ez eltérésért, de nagyon is szivünkön fekszik e tárgy, a magyar irodalom annyira szent ellőttünk, hogy el nem hallgathattuk. Visszatérünk tárgyunkhoz. Szemere sonnetjeiről szülöttünk, melyeken a költészet és nyelv bájai elömlenek, valódi lyrai gyöngyök ezek, és Szemere költői kedélyéről kétségtelen tanúságot tesznek. Legelőször megjelent e három : Emlékezet, Boldog pár és Himfi, a legutolsó, évek múltán, Báj viola volt, közben esők : Remény és Viszhang. Nem lesz olvasójuk, kit meg nem hatna a költészet szelleme. Miként megjelenésekkor köztetszést találtak, tetszeni fognak ezután is és mindég. A nehéz sonettalak itt természetes és könnyüded, és a külföld bármily hasonnemü remekeivel versenyezhet.

Szemerének —mint mondók — vannak még egyéb költeményei is, sőt Toldy állitása szerint (1. Handbuch der ungarischen Literatur, Szemere Pál életrajzában) számos költeményei vannak. Óhajtandó volna, hogy irodalmunk e sokérdemü gondnoka ezen költeményeket