Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 12-es doboz
Heine és Petőfi. Ksrtbeny Károly hátrahagyott miivé (Két közlemény.) I. Most 35 éve annak, hogy 1847-ben, február bő első napjaiban, először látam Párisi Az azelőtti tavaszt, 1846. még a Balaton mellett töltöttem, még pedig Deák Ferencz társaságában, a ki a keszthelyi Festetich gróffal s más mágnásokkal és barátjaival a vendéglő kávéháza előtt ülve és dohányozva, tisztelőinek, nekünk fiatal embereknek is formális auden- cziát adott, mindenki számára lévén barátságos, szava, jó tanácsa. Beám az akkor tájt még nem öreg ur, úgy látszott nekem, különös jó indulattal hallgatott. Épen az időben jelentek meg első czikkeim az ágostai »Allgemeine Zeitung «-ban, a melyet akkor Füreden mindenki olvasott. S maga Deák volt az, a ki leginkább buzdított engem arra, hogy »hazafias missziómat« minden bizonnyal kezdjem meg és következetesen vigyem véghez. Ugyanis Petőfi megbízásából, kivel megismertettem Dux A. forditási kísérleteit, ez utóbbinak megírtam volt, mennyire örülne a költő, ha a Dux egész kötetke által ismertetné meg Németországgal Ja magyar költőt. Dux 1845. nov. 26-áról beleegyezőleg felel; s midőn egy éjjel ismét hazakisérem Petőfit — akkor a kalaputczába — s ő ismét arról kezdett beszélni, vájjon ismerni fogja-e valaha az ő nevét egész Magyarország, sőt egész Európa, — ifjúi lelkesültséggel fogadást tettem neki, hogy egyenesen hivatásommá teendem, hogy az egész külföldön megismertessem költeményeit. Az az idő, mind ama zavart tervek, a miket akkor forraltam és ama kor eseményei, a melyek azóta kiemelték a világot sarkaiból, s a mihez mind ama törekvéseket, a melyeknek akkor oda adtam magamat, mint deszkát a tengeren hánytak ide-tova — de én erősen ragaszkodtam ama deszkához ! — úgy tűnnek fel előttem, mint csak a távol ködében felismerhető szép álom. Nem kételkedtem akkor a véghezvitel lehetőségében ; mert 22 éves korunkban még olyan fiatalok vagyunk, hogy azt hiszszük, a világ csak arra való, hogy rajta kényelmesen sétálgassunk és azt tegyük, a mi nekünk tetszik. De én teljesítettem a magam elé szabott »missziót;« megtettem az egész »nagy tourt,« ma az egész világ ismeri Petőfi nevét — a mire nézve különben csakhamar legnagyobb hatással volt az ő saját hősi halála — s az ő költeményei ma 19 idegen nyelvre vannak lefordítva — többnyire németre nyolcz Ízben eszközölt saját átültetéseim után. Bécsen át Triesztbe mentem, — a hol Petőfi költeményeinek (55) Dux A. által eszközölt és épen megjelent német fordításából egy tuczatot vettem, s aztán Yelenczébe s 6 hónap alatt összezarándokoltam Olaszországot egész le Kómáig és Nápolyig. Megismerkedtem Paoli Betty, Stiglitz Henrik, Mar- graff K. német költőkkel és Manin, Mazzoni, Nicolini, d’ Areglio olaszokkal és mindnyáján megismerkedtek Petőfi nevével s a kik németül értettek, a Dux-féle kiadással is. — Deczemberben ismét Milanóban lévén, katona szökevényekkel, csempészekkel átmentem a határon, hol balvállamba lövést kaptam és sebesülve egész nap bolyongtam a svájczi alpesek havában, a mig Churba érkeztem é3 Sylveszter éjjelét vig társaságban már Zürichben a Bana-féle vendéglőben töltöttem. Herweghet, Follent, Gotthelf Jeremiást, Heller Gedofrédet — akkor és azután hírneves német költőket felkerestem és beavattam őket az új »Petőfi- cultusz«-ba, a mint dr. Toldy később kézi könyvében szememre hányta — s ők évekkel azután is megörvendeztettek leveleikkel. — 1847. január 15-én már Aaranban élveztem a nálunk is hires, derék, öreg Zchokke Henrik vendégszeretetét, a ki végelgyengülésben szenvedve, nagyapó széken ült az ablak mellett és ritka emlékező tehetséggel beszélt nekem mindama magyarokról, a kikkel 1777. Göttingában együtt tanult s büszke volt rá, hogy 1796-ban 2 kötetben kiadta volt, a mi Báthory Istvánunk jellemzését. Házajméhkashoz hasonlított. 23 gyermeke és unokája zajongta körül az öreg Zschokhe anyát, a ki azután két hónappal elhalt; Zschokhe 1848-ban követte. Bázelen át az elzászi Mulhouse-ba érkezve. 8 napot Petőfitől való felololvasással töltöttem. Ugyanis az ismert német költők, Stöber Ágost és Ferencz testvérek mint prédikátorok ott »a német költőnk klubját« alapították, a melynek mintegy 30 tagja volt — legtöbbje később irodalmilag is ismeretes lett. E vidám körbe hölgyek is juthattak, pompásan lakmároztunk és éltettük — Petőfit. Mily iróniája a sorsnak. 1847. Francziaország Elzásza a német szellemi műveltségért rajongott, és 1872-ben épen Stöber Ágost volt az, a ki Elzásznak a németek részére való visszavételét a legdühösebben ellenezte. Február elején a gyorspostával Chalonson és a Champagneon keresztül Páris felé utaztam — minden zsebem tele volt Petőfi költeményeivel. Reggel 6 órakor érkezvén Párisba, eső érte régi úti köpenyemben siettem az Institutba, hogy Charles Philarétenek vigyem el az AugsburgiAllgemeine ajánló levelét. Az öreg epikureusmár a reggelinél ült, de anélkül hogy szóhoz engedett volna jutnom, a chole- rikus ember kidobott engem az ajtón.Ugyanis amint később, midőn a levelet elküldöttem neki, ezen mentegetődzés közt monda, koldusnak tartott, a milyen nagyon sok szokott a nyakára járni. No, mindamellett nagyon jó barátok lettünk, s valahányszor aztán megfordultam Párisban, meglátogattam őt is. Más, de csinosabb kalandom volt másnap a Rue sz. Honoréban, a Café Dänemarqueban. Valamely már rég nem létező mellékutczában egy igazi ó-fran- czia vengéglőcskébe »Cour en ehe valet en pied« szálltam. A Dänemarque kávéház azonban az akkor Párisban tartózkódó összes magyarok és osztrákok találkozó helye, szállása volt. Elég az hozzá, oly körülmények között, a melyek anyagot adnának egy pompás novellához, a mely Pesten kezdődött, hogy Párisban végződjék, találkoztam ottan egész véletlenül a rég keresett Meissner Alfréddal, a ki épen akkor tűnt vala fel mint a német Parnassus briliáns lyri- kusa, s a kivel aztán ismételve találkoztam Boden- bachban, Bécsben, még néhányszor Párisban, végre Brüsselben és Berlinben. Ezen érdekes első találkozásnál az egykor oly elegáns, végre Stambulban mint tánezoló dervis elhalt Splényi Lajos bárónak főszerepe volt. Meissner, a ki mindig borzasztóan boszankodik, ha nevét Meisznernek Írják, elvezetett engem vendéglőjébe, a Hotel Violetbe, a Passage Poissonierebe. Oda szállottak a németek mind, kivált az irók, a kik a szajnai Bcbelbe jöttek. És csakugyan az ottani table d’hote-nál ismerkedtem meg Hartmann Móriczczal, utoljára Laube Henrikkel. Mind a három zarándok volt, meglátogatandó a beteg Heine t, a ki, mint haliam, néhány házzal lakott odább, a PoÍ8soniere-főuton. Az ő legmegbizottabb barátja azonban akkor az én étkező társam, V e n e d e y Ja kab volt. Ez a derék kölni, akkor negyven éves, a ki az 1832-iki hamburgi burschenschaft-ünnep óta 15 éven át élt Párisban mint menekült, s valami 30 kötetet adott ki Frauczia-, Angol-, Ir-országról, Hampdenról, Machiavelliről, Montesquieuről — németül, francziául, angolul, — a kit még a párisi akadémia is megdicsért, — s a ki aztán 1848-ban népképviselő volt Érankfurtban, a hol Szalay Lász ónál ismét találkoztam vele, — Venedey tehát kérdezett engem ebéd közben. Hát nem látogatja meg Heinét ön is ?« — »Hogy is jutnék én ahhoz, a ki valóságos semmi vagyok? Hisz én még csak ezután akarok »hires iró lenni« —viszonzám nevetve. Midőn másnap délelőtt meg akartam látogatni Venedeyt, épen elmenőben volt. »Épen jókor jön« mondá, mindjárt megmutatom önnek a házat, a melyben Heine lakik. Mert én beszéltem vele s ön csak látogassa meg őt. Egy rakás német levelekre kell neki felelnie; eddigi lengyel titkára Havreben megházasodott. Ön talán kölcsönözhetné tollát a szegény félig vaknak. »Ah, igen szívesen!« feleltem megörülve. Abban a házban, a melyben Heine lakott, a 4. emeletbe való följárás az udvar felül volt, mint Párisban rendesen; de az ablakok az utczára nyíltak. A konyha ajtaja nem volt zárva, az előszobában sem találtam senkit; kopogtatás nélkül nyitottam meg tehát az előttem levő ajtót, mert nem gondoltam, hogy abban a szobában legyen valaki. A párisi lakások mind kalitkaszerü kis szobákból állanak, hogy minél több legyen. Ily egyablaku utczai szobában találtam magamat. Áz ajtótól jobbra állott egy épen elhagyott, még meg nem vetett ágy éjjeli szekrénynyel. Néhány lépésre volt a kemencze, előtte két karszék. Az ablakban iró állványt vettem észre. Balról volt a többi szobákba vezető ajtó. A bútorokon és a padlón mindenféle használt és tiszta fehérnemű hevert. A szoba közepén pedig állott egy nem igen magas férfi, rósz és beteg színben, egy ingben, sovány lábszárakkal, hozzá még vaknak látszott. Mert karjaival a levegőben hadonászott, mintha támaszt keresne. De mégis látta vagy legalább hallotta az ajtó nyitását, mert hirtelenül felém fordult, heves és elutasító taglejtéssel, rekedten rikácsolva káromkodott, németül és francziául kiabált össze-vissza: »Ki az
