Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 12-es doboz

magyar irodalom vezére oly örömmel hallgatott szavára, s kérte, hogy csak biztassa barátját, ne engedje öt csüggedni, mert hisz a magyar iró sorsa, hogy a jövő dicsőségét sok szenvedés árán váltsa meg.

Mielőtt eltávozott az ifiú, Vörösmarty Íróasztalához lépett, s valamit betakart egy kis levélkébe.

— Adja ön ezt át barátjának — szólott. Ez munkáinak díja.

Egyszer találkozik Vörösmarty Bajzával a színházban, s valahogy szóba kerül Petőfi neve.

— Ismernünk kell ezt a lángészt! — kiált fel Bajza. — Bár honnan: de föl kell öt kutatnunk.

— Már ezt a dicsőséget csak magamnak tartom fen, — jegyzé meg Vörösmarty mosolyogva.

— S mikép gondolod ki vihetni ?

— Ismered azt a halvány fiatal embert, ki Petőfi verseit hozzánk elszokta hozni? Arczaoly kifejezésteli, hogy megtarthattad emlékedbe.

— Jól emlékszem rá.

— Ez fog minket elvezetni Petőfihez, Petőfi lakására.

— 0 nem fog hozzá elvezetni, mert legjobb barátja, s mennyire jellemét eddig kiismertem, bármit inkább megtesz , minthogy barátját elárulja.

— S mégis elfogja árulni.

— Mihály, te ma különösen jó kedvedben vagy. Engedd meg, hogy állításodban kételkedjem.

— Hallgasd meg tervemet s nem fogsz kételkedni. Ha majd meglátogat azon fiatal ember, a mint tőlem eltávozott, tüstént veszem kalapom s lépésről lépésre nyomban követem, még meg nem látom, melyik házba tér be. így megtudjuk lakását, s másnap együtt megyünk hozzá követségbe, hogy bevezessük őt az Írói körökbe. Ha nélkülözésbe, nyomorba találjuk, szerzünk számára elfoglaltatást, mert hiszen ez szent kötelességünk. Ily nagybecsű gyémántra, mint ez a Petőfi, ki tudja Isten hol rejlik, nagyon nehezen akad az ember, de ép azért oly becses, mert oly nehéz feltalálni... Nos, mit szólasz tervemhez V

— Dicső, barátom dicső! — kiáltott elragadtatva Bajza.

S a két idős bajnok mosolyogva, bensőséggel rázta egymás kezét, örülve véghetlenül, hogy a lappangó lángészt a világ elé hozhatják, hogy ott annál fényesebben ragyogjon.

Az irigység csak kis lelkek tulajdona, s dicsőült szelleme Vörös- martynak, hogy a nagyságot eltudta ismerni, az is tennagyságod egyik érdeme!

Napok múltak, hetek múltak, s a halvány ifiú nem jelent meg többé Vörösmartynál.

Nagy lön „Zalán futása“ költőjének búja, hogy Petőfit sehogy sem ismerheti személyesen ; azonban még sem hagyott fel minden reménynyel.

— Száz forint díjat tűzök ki annak számára, ki ezt a Petőfit fel- i találja! — szólt egyszer Bajzához.

— Ugyan hová gondolsz ?!

— Nem vagyok gazdag ember, az igaz, de ismeretségét többre tudom becsülni minden kincsnél.

— Nem is a kincsről van itt szó, hanem arról, hogy az nagyon furcsa eljárás volna eurrentáltatni egy költőt s száz forintot tűzni ki a fejére, mint valami haramia vezérre.