Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 9-es doboz
388 Március 15-dikén. (Táncsicsról.) (K.) Tavaly az ifjúság ezen a napon kegyelettel éljenezte s hordozta meg vállain az öreg Táncsics Mihályt, az 1848-diki március 15-ikének kiszabaditott államfoglyát, a »sajtószabadság rabjá«-t. Ma ezt nem ismételheti, mert az aggastyán, sok hét óta kórágyhoz szögezve, betegen fekszik. fi jlfe De ép azért, illő róla megemlékezni ezen a napon, hogy mások is megemlékezzenek. Nincs ő elhagyatva egészen, mert az irók segélyegylete, amennyire teheti, majdnem húsz év óta istápolja szerény évdijjal; továbbá jó sikerű gyűjtések is történtek részére az utóbbi időkben; de egy beteg és agg ember szüksége annyi, hogy nagyon jól és jót tesznek ezután is, kik állapotára és arra gondolnak, hogy valami egyébre is van most szüksége, mint elhangzó éljenekre. Megérdemli ő a közrészvétet nem egy tekintetben. Ő a nép vénje, ki nagy időkben nagy időkort élt. Nyolcvanhárom esztendő meg szokta törni az olyan embert is, ki jólétben, bőségben, gondok nélkül él. De az öreg Táncsicsot e nyolcvanbárom esztendőnek csak a legutolsó hónapjai bírták megviselni, pedig ő subanc korától fogva mindig csak bányódott-vetődött, küzdéssel szerezte meg ismereteit, kenyerét, kétszer szenvedi nehéz fogságot s hogy harmadszor is bele ne jusson, éveken át úgyszólván föld alatt lakott, mint a saját akaratának rabja, lánc és ítélet nélkül ugyan, de megfosztva a napfénytől, fris légtől, szabad mozgástól ; továbbá elvesztő szeme látását és szerzett kis vagyonát is; cserbe hagyta olvasó közönsége és politikai pártja — és mégis ez a sajátszerű ember soha sem esett kétségbe, mert a természet oly erős lélekkel ruházta fel, minővel e földön kevés ember dicsekedhetik. O nem tartozik a maradandó irók közé s politikájának már rég nem veszik hasznát — de mindegy! bámulattal kell adóznunk törhetetlen lelkének, becsületes, tiszta jellemének és soha meg nem fogyott lángoló hazaszeretetének. Midőn a múlt évi március 15-diki ünnepélyre, ép a mi lapunk indítványára, az egyetemi ifjúság meghívta és vállra emelve éljenezte ez ősz szakálú, kis termetű, kopott öltözetű aggot, képzelmünkben mi is diadalszekérre emeltük őt, nem azért, mintha könyveivel, beszédeivel aratott volna nagy sikereket, hanem mert ez az ember minden időben csodálatos erélyt, kitartást, megingathatatlan meggyőződést tanúsított. Méltó olvasni életpályájának adatait, mert kevés ember van, ki annyira csupán csak benső hitvallásának élt volna, mint ez a forgalomból kiment, különös, tetőtűi talpig egyszerű, igaz ember. Stancsicsnak hívták őt egész a, szabadságbarci mozgalom idejéig. Yeszprémmegye Acs-Teszér nevű falujában 1799-ben született, hol apja egész telkes jobbágy volt, mig egy áldatlan bázcsere miatt mindenéből kipusztult. Az általunk csak aggnak ismert Táncsics nagyon kis fiú volt, midőn apja elhalt. Iskolába csak télen járhatott, tavaszszal az anyja libáit kellett őriznie. Majd máshoz állt szolgálatba — szántott, vetett. Mikor egyszer az urasági hajdú a mezőn megverte, ott hagyta a szántást s takácsinas, másfél év múlva pedig takácslegény lett. Ekkor a már elfelejtett olvasást újra kezdte tanulni a szabad ünnepnapokon. A mi imádságos könyvet, világi éneket, ponyva-históriát megkaphatott, mind elolvasta. Segített az iskolamesternek is, s vágyat kapott több ismeretet szerezni s világgá indulni. Budára került, hol elvégzé az elemi iskolát s bizonyság-levél volt a kezében. De uj vágyat érzett: nagyon szeretett volna latinul megtanulni. Budán azonban nem vették be az első latin iskolába, elgyalogolt tehát Gyöngyösre, hol azt a feleletet kapta, hogy már »vén kamasz« a középiskola első osztályába. Kecskeméten végre bevették, de mivel az igazgató »kend«-nek szólitá, ezt rös- telve, tovább állt. Sajátszerű, hogy 1848-ban a »Munkások Ujságá«-ban ő akarta behozni a »kend« szólí- tást, valamint a parliamentben is. Huszonnégy éves volt, midőn Nyitrára ment tanulni, de ezt a helyet is ott hagyta, mivel tanulótársai közűi sokan ócsárolták előtte a magyar nyelvet. Majd Pestre jött iskolába járni s egy külváros szélén vonta meg magát s igen szegényen, többnyire csak kenyéren élt. A mi kis pénze volt, tanulásra forditá, s nem meleg ételre, a lélek szükségét előbbre helyezve a testinél. Fogékony elmével birt s ő, a ki csak későn juthatott rendszeres ismeretekhez, odáig vitte, hogy a harmincas és negyvenes években már mint tankönyviró vált ismeretessé, készítve magyar, latin, német nyelvtanokat, földrajzot, magyar történelmet. Nem irói babérra vágyott azonban, hanem a nép boldogitására. Kiemelni jobbágyi bilincseiből a föld népét s emelni azt értelemben, erkölcsben, vagyonban — ez volt álma, eszménye. A szabadelvűek egy kicsit »bolond«-nak, a kormány emberei »izgató«-nak tartották. Pedig egyik sem volt. De az a demokratikus szerep, melyre vállalkozott, nagyon különösnek tűnt föl abban az időben. Nem volt valami sok barátja a tekintélyek, kivált a hiresb irók közt; de Pesten Kossuth, Temesben Vukovics becsülték tiszta jelleméért s a nép és haza üdvén csüngő törekvéséért. Vármegye is akadt kettő: Bihar és Komárom, melyek a táblabirók sorába emelték. Első művével,a »Magyar nyelv« cíművel,a tanuló társai által kitűzött pályadijat nyerte el. Majd számos munkája esett a cenzúra, a budai országos hatóságok szigorának áldozatáúl. Nevelő lett s 1836-ban Erdélybe ment, gr. Teleki Sándor mellé, ki »emlékrajzaiban« sokszor emlékezik tisztelettel akkori nevelőjéről. Minden izében demokrata volt, ellensége rangfokozatoknak, osztályoknak, diplomáknak. O embert kívánt ismerni csupán. Irt is Kolozsvárit egy »Pazardi« című gúnyos elbeszélést, melyet azonban a cenzúra elkobzott. A mi kevés pénzt addig szerzett, azon Pesten, az Orczy-kert mellett, telket vásárolt. Onnan térj észté aztán radikális tanait. A földmives nép közt az ország számos részében vált ismeretessé a Táncsics demokratikus kátéja. A hatóság, a rendőrség éber figyelemmel kisérte működését; gyakran üldözésnek is ki volt téve; de ő nem félemedett meg s 1842 ben »Népkönyv« című ismeretterjesztő és politikai könyvet adott ki füzetekben. Itthon a nyomdászok már nem mervén vállalkozni, ő külföldre ment ki, (a mint beszélték, nagyobbára gyalog utakat téve,) s ott nyomatá ki a »Népkönyv« folytatását, melyben azt fejtegette, hogy a bécsi kormány által csinált államadósság nem tartozik hazánkra, s »Hunnia függetlenségé«-ről irt. A kormányköröket úgy felbőszité maga ellen, hogy Kossuth ajánlá neki: tűnjék el Pestről. De hiába vonult Horvátországba, 1847 februárjában a gr. Apponyi György kormánya elfogatta s a budai József'-kaszárnyába viteté. Fogva ült egy évnél tovább — egész 1848 március 15-dikéig. Ezen az emlékezetes napon a fiatalság és nép, miután tényleg szabaddá tette a sajtót, Nyáry Pál elnöklete alatt küldöttséget indított Budára azzal a kívánattal, hogy a sajtószabadság rabja szabadon bocsátassék. A helytartó tanács, melynek akkori ideiglenes elnöke gr. Zichy Ferenc volt, értesülve már a párisi és hécsi forradalomról, nem merte megtagadni a nép kivánatát. A tömeg ujjongva vonúlt a Táncsics börtönéhez s kiszabadítva őt, égő fáklyák mellett, örömkiáltások közt vitte át Pestre, a »Nádor« fogadóba. Visszaadták családjának s még aznap sok pénzt gyűjtöttek részére. A jobbágy-nép felszabadítását Táncsics nagy örömmel üdvözlő. April 2-án inditá meg a »Munkások Ujságá«-t, melyben többi közt kijelenté, hogy eddigi Stancsics nevét Táncsicsra változtatja, mivel gyermekei, kiknél — úgy mond — »csak a hazát imádja jobban«, eddig is úgy nevezték. Szerethette e nevet azért is, mert a Martinovics-féle összeesküvés részesei közt szintén volt egy Táncsics. A radikális ember, ki olvasóihoz úgy irt: »hallják kendtek«, ez időben any- nyira népszerű volt, hogy az első parliamentbe két város: Békés és Siklós választók meg képviselőnek. Az utóbbit fogadta el s mindvégig ott ült a parliamentben a radikálisok közt. A fegyver-letétel után bujdokolt pár hétig Biharban s aztán titkon Pestre jött, szerető nejéhez s nyolc évig volt elrejtve saját házában, nap- palonkint a föld alatt. Neje, a jó, hű, erélyes nő, állt őrt a házban. Hányszor, de hányszor kutatta ki e házat a rendőrség s mindig hiába. Táncsics csak akkor bujt elő, 1857-ben, midőn az általános amnesztiát kihirdették. »Csak arra az egyre vagyok kiváncsi, — mondá neki Prottmann rendőrfőnök, — hogy hol lehetett ön eddig, holott tűvé tettünk értté mindent, hogy megleljük?« — »Mindig a saját házamban voltam«. — »Az lehetetlen«. — Pedig úgy volt. E sorok írója nem egyszer látta aztán Táncsicsot, a mint hátán puttonnal, melyben a bevásárolt kenyér, zöldség, liszt volt, a Kalvintérről ment haza, messze künn eső háza felé. »Miért teszi ezt ?« — kér- dém egyszer tőle. — »A feleségemért, a kinek egyéb dolga van.« Feleségéről, lányairól mindig nagy melegséggel beszélt. »Jó lelkek« — mondá róluk. Harmadfél évig sem maradt szabadon, mert az ifjúság közt »Ifjú barátim«, »Forradalmi katekizmus« s »A hét nemzetség szövetsége« című munkákat terjesztvén kéziratban, 1860. március 15-én (kiszabadulása évnapján) »felségárulás, közcsendháboritás« címén befogták s tizenöt évi súlyos börtönre Ítélték. Budán, sötét kaszamátában ült, vakulás lepte meg s szívét az a bú is érte, hogy idősb lánya meghalt. Még 3em bírta a sors tönkre tenni. Vakon, sötétben is folyvást dolgozott. A mit irt, annak egy részét felesége és lánya e sorok írójához hozták megőrzés végett. Sokszor próbáltuk olvasni e különös kéziratot, de nem sokra mentünk vele, mert a látás nem lévén már az ő szolgálatára, a tapintás sokszor megcsalta s a sorok egy részét nem a papírra, hanem az asztalra irta. A mi a papírra esett, mind igen görbe sorokból és ákom-bá- kom betűkből állt. De azt ki lehetett e sorokból is olvasni, hogy boldognak érzé magát, a mért nem vitték ki külföldi börtönbe. így, ha meghal, pora az imádott haza földjével vegyül össze. Ez az öreg rajongó boldog volt mindig, ha arra gondolt, hogy az ő hazája a legdicsőbb föld, -az ő nemzete a leghősibb nép, az ő nyelve a világ legrégibb nyelve. Mindez szent hite ma is. Végre 1867 márciusában gróf Andrássy Gyula kormányelnök közbenjárására kiszabadult. Újra Írogatott, sőt három évre (ha jól emlékezünk: mint Orosháza képviselője,) ismét széke volt a parliamentben. Beszélt is olykor, de nem a napi rendhez, hanem egy- ről-másról, a mit a nép érdekében létrehozni üdvösnek tartott volna. Felszólalásait, egyéniségét, úgy látszik, saját pártja, a szélső bal sem szerette többé, mert az után egy választásnál sem jött neve szóba. Pedig szüksége lett volna rá a szegény, alig látó aggnak, mert az idő és életkor évről-évre súlyosabb lett neki. Megpróbálta egyszer az anyagi boldogulást s telkén — törlesztésre fölvett kölcsönnel — bérházat építtetett. De a »nép emberé«-től azt kívánták a szegényebb lakók, hogy ingyen adjon nekik hajlékot. A jószivű vén ember pedig sem izetlenkedni, sem pörlekedni nem akart, s igy végre a házat elárverelték tőle. Hajléktalanúl maradt, csupán ama kis évdíjra támaszkodva, melyben 1863 óta a magyar irók segélyegylete részesíti. Úgy gondolta, hogy könnyebben megél a vidéken, a jó magyar nép közt, s mivel ide is, oda is hívták, egy darabig Cegléden, majd Komáromban lakott. De a távolból kecsegtető helyzet közelről nyomasztóvá vált, s az agg ember újra csak visszakerült Pestre. Kinyomatott könyveit árulgatta, de biz azok nem igen keltek. Olykor panaszkodni is kezdett már, hogy mindenki megfeledkezik róla s csak az egy gróf Lónyay Menyhért az, ki — bár sohasem volt vele egy párton, — örömest tesz jót vele. Párthívei legkevésbbé gondolnak rá! Valamint egykor demokratikus nézeteivel az időt megelőzni törekedett s e miatt gyűlt meg a baja, ép úgy később az volt nagy hátrányára, hogy az idő sok tekintetben túlszárnyalta. Sem mint népirónak, sem mint politikusnak nem lehetett már szerepe. A régi eszközökkel és jelszavakkal, melyekkel működött, nem érhetett célt akkor, midőn az újabb idő más igényeket támasztott már a közéletben. A kétszeri fogság, a vakulás gátolták abban, hogy haladjon az idővel s jól megismerje a körülményeket. Szerencsére igénytelen, egyszerű ember maradt, ki kevéssel beérte s midőn a legutóbbi időkben olykor hire ment nyomott viszonyainak: akadtak is jó emberek, kik egy-egy kis anyagi segélylyel szaporíták az irói segély-egylet gyámolitását. Gyermekeit vesztve, csupán jó, hű feleségében bírja most állandó támaszát. Volt még ereje megírni egy munkát is, melyben azt vitatta, álmok álmodója lévén, hogy a magyar a legrégibb nyelv. A nyelvtudós csak mosolyoghatott e munkán, melynek adatai, érvei nem a tudományból, hanem a hazaszeretetből voltak merítve. De Táncsicsnak rosszúl esett, hogy ez excentrikus munkának nem akadt kiadója s a kéziratot nem rég a városnak ajándékozta, mely — tekintetbe véve múltját, szenvedéseit — viszonzásúl anyagi segélyt nyújtott neki. Jókor történt ez, mert ő is, neje is, egyszerre megbetegedtek. De még e betegségben is a lélek ereje megmaradt az agg emberben. A betegség máig sem bírta teljesen megtörni. Az élet mindig nehéz volt ő neki: szenvedések, megpróbáltatások hosszú iskolája; de annál ékesebben szól mellette az, hogy jellemét, nézeteit semmi viszontagság sem törhető meg. Eszméi különcek, modora kérges, eszejárása túlzott, nézetei gyakorlatiatlanok lehetnek; de becsülete és szíve folt nélkül maradt. Csüng a családon és a hazán. A közéletben nem hiúságból szerepelt, hanem meggyőződésből működött. Önző céljai nem voltak soha. Sokkal jobban szerette a paraszt népet, melyből eredt, semhogy ámítani vagy pedig nagyravágyó célból erkölcsteleniteni tudta volna. Volt egy eszménye, hogy minden magyar faluból egy-egy Boldogháza legyen. Alom, melyből fölrázni semmi viszontagság nem bírta. Naiv ő hitében, állhatatos a honszeretetében. Emeljünk kalapot előtte s óhajtsuk szívünkből, hogy a lélek-erő, mely mindig fentar- tá, hosszabbítsa meg életét, enyhítse korának terhét. Az országban pedig időről-időre mindig akadjanak, kik a beteg anyagi szükségeiről is megemlékezzenek. A filharmonikusok második hangversenye. (Ma este.) Klasszikus a kezdete, klasszikus a vége. A nagy »Leonora« nyitánynyal indul meg s a b-dur szinfoniá- val végződik. Zenei öntudatos gyakorlat a nagy Beethoven zenekölteményeit csak neveikkel — ha még oly általánosak is — idézni, a szerzőt pedig alattom- ban érteni s nevét nem hangoztatni hiába. A Leonora- nyitányt a színházban szoktuk hallani, a második felvonás előtt valahányszor »Fidelio«, e szinfonikus irá- lyú dalmű, jelenik meg a színpadon. Hangversenyben nem is volna szükség előadni, ha a »Fidelio« most is, mint régebben, repertoir-opera volna. De mivel rég nincs Fidelionk, legalább nagy nyitánya örömet fog okozni a redoute-ban, mint egy nagyon szeretett ismerőssel való újra találkozás. Sőt nagyon helyeselhetjük egy bírálónk azt az óhajtását is, hogy a »Fidelio« kőt másik nyitányát, t. i. az első könnyebb c-durbelit s a ma játszandónak első dolgozását (mert ebből alakult a mai nagy c-nyitány) szintén ismertessék meg közönségünkkel. Az estének ujdonsági vonzereje Grützmacher Frigyes lesz, a legelső élő gordonkaművész, ki zene- karkisérettel Paffnak egy újabb versenyét, s később vékony zongoracsengés mellett több cellodarabkák Folytatás a mellékleten. I t
