Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 9-es doboz
14G2 . Jp'v. Ky^rtc, y/3”2, ^9. Petőfi hazafias költészete, i. Petőfiben a kor szelleme egyesült ama természetes ősi és naiv költői tehetséggel, mely Humboldt szavaiként a század egyetlen költőjévé tette. A kor minden hullámcsapása megérzik az ő lelkületén, sőt ama kisebbszerű hullámok, melyek az általános eszmeáramlat folyamának tükrén, csak holmi rezgésszerü változásokat idézhettek elő, az ő átalakító hatalmas szenvedélye által a haragvó tenger zúgó hullámcsapásaivá változtak. Petőfiben jut a magyar faj természetes, romlatlan tehetsége a legmagasabb kifejlődési fokra. Nála jelentkezik a magyar faj minden erénye és hibája egy hatalmas tehetségben egyesülve, mert az ő költészetének erénye és hibája egyszersmind fajának erénye és hibája is. Múzsája a magyar nemzet géniuszával édes testvér, sőt még költői fejlődése is nemzetének korabeli fejlődésével a szó szoros értelmében együtt halad. Petőfi is először csak a szülőföld, a haza dolgai iránt érdeklődik csupán; nála is jelentkezett a nemzet jelen nyomorúsága és sülyedettsége miatt való bánat és tehetetlen szomorkodás, mely miatt a fájdalom keserű humora elnevezte a nemzeti nyomorúság napjaiban leverten sohajtozó magyart bús-magyarnak. Nála is csak lassanként tér vissza az a nemes önbizalom, mely jele a reménységnek és záloga egy jobb jövőnek. O is visszatér a múlt dicsőségéhez, a múlt fényes napjaihoz és nagy hőseihez, erőt és bátorságot meríteni a jövő nagy küzdelmeihez és a jelen sorvasztó igájának viseléséhez. O nála is a valódi természetes érzések egyszerű és nemes zenéjéből ki-kiérzik az a hazafias pathósz és sallangos cifra beszéd, mely az elébbi költők lyráját jellemezte, bár nála ez egy egészen uj elem kíséretében jelenik meg, mely az elébbi költőknél vagy egészen hiányzott, vagy csak kivételes, szórványos volt. Ez az uj elem nem más, mint a harag a nemzet sülyedése felett és korholása a nemzet örökölt és megszokott bűneinek, mely majd a szelíd humor, majd a velőkig ható éles kíméletlen szarkazmus hangjain hallatszik, párosulva a lángész fenséges szenvedélyével. Ő is csak fokozatosan kezdi a nép érdekeit védeni, mint kora. O is csak lassankint jut a szülőföld konkrét fogalmáról a haza abstrakt és az emberiség legab- straktabb és legfenségesebb fogalmához. 0 is csak a nemzet szabadságának való talajáról emelkedik a népes a világszabadság eszmei magasságára. Ama magas álláspontra, honnan szellemének fénye nem csak a világ minden nemzetének irodalmát, hanem a jövő megmérhetetlen időtengerét is beragyogja. Ama dicső magasságra, melyet még fajának egyetlen tagja sem ért el, sőt meg sem közelitett a nélkül, hogy nemzeti sajátságait le ne vetkőzte volna. Petőfi a művészet általános, világpolgárias álláspontján is megmaradt minden izében tőről metszett magyarnak; sőt nem csak megmaradt, hanem a lángész követelő hangján és erejével helyet foglalt és biztosított a magyar faj nemesebb sajátságainak az egyetemesség végtelen birodalmában, a mi neki aztán a világirodalom nagy szellemei között a művészet általános hatalmán kívül némi sajátos egyedi érdeket is kölcsönzött. Petőfi költészete most már egyaránt árasztja fényét és melegét a világ minden nemzetére: az európai civilizáció legmagasabb fokára jutott emberre épp úgy, mint a khinai kultúra megmerevűlt lelkületű automatjára. Alig múlt el harminc éve, hogy e fenséges eszmék és érzések éneklője bevégezte mythikusan megdicsőűlt halálával ifjú életét; dalaitól és fenséges eszméitől viszhangzik már is a földkereksége. Az ő költészete gyorsában terjedt, mind terjedt valaha egy vallásos vagy művészeti eszme. Az ő birodalma földrajzilag is nagyobb, mint a Nagy Sándoré volt; mert nagyobb mint a görögök mesés világa, mert hiszen nem csak az északi Thulé legmagasabb csúcsán ismerik e költészetet, hanem az antipódoknál is. Azt a költészetet, mely a Tisza és Duna között levő síkságon született egy félig elfelejtett és halottnak tekintett faj kebelén. És mindez oly rövid idő alatt, mely tulajdonképen alig volt elég, hogy saját faja minden izében megismerje és méltányolja. Nincs a világirodalomban költő, kinek érzési skálája nagyobb változatosságot mutatna, mint a Petőfié, mert ő egyenlő művészettel játszik az emberi kedély leggyöngédebb és legszilajabb húrjain. Az 5 lelke szelíd tud lenni, mint ama puszták szellője, mely pusztákhoz oly vonzalommal és szeretettel viseltetik; de tud haragos és szilaj is lenni, mind e puszták vihara. Nincs szelidebb és vonzóbb hatású ama gyöngéd fiúi szeretetnél, melylyel anyján csüng s melyet egy némely családias érzést zengő dalában oly szépen és jellemzően fejez ki. A világirodalom ismert ilyes dalait nem csak megközelítik, ha sokban felül is múlják. Homerosnak van egy helye, melyet mint a szentimentálisnak mintaképét szokták emlegetni; de Hektor és Andromaché búcsúja nem gyöngédebb, nem emberie- sebb, mint Petőfi búcsúja feleségétől. Vagy alkotott-e szebbet valaha költő az érzelmes költészet terén, mint a » Kis lak áll a nagy Duna mentében« és »Anyám, anyámé, kezdetű és a »Jó öreg korcsmáros« cimű dalok ? Vagy van-e a fiúi szeretet szebben és nemesebb hangon megénekelve, mint »Szüleim halálára« cimű versében. Pedig e verset nem nyugodtan, a kényelmes élet philo8ophiai lemondása által, melegített kedélyhangulatban irta, hanem akkor, mikor nemzetének fájdalma és haragja fokozott mértékben viharként csapkodott, mikor a lángész önmagát emésztő, önön agyvelejét kiégető tüzével akarja megsemmisíteni a nemzet- és világszahadság ellenségeit. De nincs költő, kinek lantja zengése oly szűziesen tiszta volna, mint Petőfié. A világirodalom minden nagy költője szenved többé-kevésbbé frivol érzékiségben. Shakspeare, Burns, Byron, Gröthe, Heine akárhányszor beszélnek a lasciv érzékiség hangján; akárhányszor megrészegednek a költészet isteni nektárjától, hogy annál szabadabban élvezhessék a művészeti szép érzékies oldalát; csak Petőfi nem. O romlatlan és szűzies, mint amaz érintetlen őserő, mely a természet emberének kebelén szunyadoz és a mely az ő lelke által nyilatkozott meg az emberiségnek. Az ő szíve szentek szente és tiszta mint az, oltár, melyben a szeretet és szemérem tömjéné ég. És ez a naiv, gyermeteg, szűzies érzés nem csak költészetén vonul végig, hanem életén is, mert ez élet folyama tiszta és erényes volt, mint fajáé, melynek nagy és nemes tulajdonait ekkor még az idő folyása nem rontotta volt meg. Az ő nyíltsága a gyermeki kedély romlatlan természetes kinyilatkozása. O nyíltan fejezi ki magát mindenütt és mindig; neki nincs szüksége soha egy álpru- derie arcátlan kendőzésére és érzéki leplezgetésére. És ez a gyermeteg kedélyű, szűzies érzésű költő lesz egy véres harc, egy elkeseredett fajháború érc- hurú Tyrtaeusa, kinek harci dala tulzengi az ágyúk bömbölését, kinek kiáltása tulharsogja ama zugó szelet, mely népeket és trónokat dönt halomra. Érintve Petőfi költészetének ama tulajdonságait, melyek az ő eredetiségét alkotják, áttérhetünk költészete hazafias irányának elemzésére, mely egyszersmind átmenetül szolgál költészetének forradalmi irányához. Előre bocsátottuk, hogy Petőfi lelke korának és nemzetének minden érzését, minden eszméjét önmagában egyesítve, az egyetemesség magaslatára emelkedik. Petőfi múzsája azonban kezdetben nem emelkedett magasabb álláspontra; sőt a haza fogalmáig sem, mert megelégedett a szülőföldnek, a szűkebb értelemben vett hazának fogalmával. O is úgy van, mint a nép gyermeteg érzésű fia, ki kilépve a család szűk köréből, faluja tornyának látköréig bír emelkedni csupán s ha a sors viharja a nagy világba űzi, ismeretlen bujdosásba hajtja, e nagy világ, a bujdosás ez ismeretlen helye ritkán van messzebb a hetedik falu határánál. Legelső költeményében (Hazámban) még a szülőföld fogalma előtte kongruens fogalom a hazával. Az arany kalászszal ékes rónaság, hol enyhe bölcsőjének lágy ölén az anyatejnek mézét izlelé, kielégíti az ő naiv szívét, egyszerű korlátolt látókörét; még lelke nem tud fölemelkedni a szülőföld konkrét fogalmáról a haza abstraktabb fogalmára; még phantasiája nem tud átröpülni ama szűkörű ismeret-korlátokon, melyek az ifjúi lélek szárnyalását szabályozzák. De lassankint ez a szűk látókör, ez a természetes naiv korlátoltság tágúl és a »Két vándoré-ban már a haza abstrakt fogalma mutatkozik, bár itt is ama korlátoltsággal, mely a költőt a rónához, mint tulajdonképeni hazájához köti. A költőnek hazája, fejlődése első szakában még mindig ott van a délibábos rónán, a Tisza és Duna között s ha vágyai és csillogó reménye el is vezérlik a haza más részére, idegennek és hontalannak érzi magát s visszasohajt lelke az elmaradt szép hazáért s ha ismerősöket talál, a nép romlatlan, igaz érzésű s benne megnemesűlt fiaként üzenetet küld jó anyjának. Szereti is ő azt a végtelen pusztaságot, hol született, hol gyermekkorát élte; azt a pusztát, mely fenséges a maga nyugodt csendjében és fenséges akkor is, mikor a fergeteg, ez a barna paraszt, kezében villám ösztö- kével feltartóztathatatlanul nyargal végig megmérhetetlen téréin. Szereti a délibábot, a puszták eme phan- tasiáját, melyben saját alkotó lelkét látja visszatükröződni ; szereti a Tiszát az ő korlátlan szabadságában, harcában, melyet az ember által rárakott járom ellen folytat. Megénekli a Kunságot méneseivel, gulyáival együtt; megénekli a faj szeretet erős melegével azt a népet, mely e végtelen síkságon lakik. Szeretetének juhász, csikós, betyár egyaránt tárgya, különösen a betyárnak szilaj élete és a konvencionális társadalom ellen való harcra tetszik szabadság után vágyó lelkének. Költészetének fénye és melege enyhíti, ideálisab- bá és megbocsáthatóbbá teszi a magyar faj ama nagy öröklött hibáját,melynek kisarjadzása a betyárság, a betyár-élet. A puszták eme lovagját Petőfi költészetében is kiséri a nép ama nemes szánalma, mely e szilaj, de gyakran nemes vonásokkal biró lelkű emberekben a társadalom üldözöttjeit s a törvények hibáinak áldozatait látja. De Petőfi lelke nem marad meg örökösen a szülőföld szűk határaiban, hanem átröpüli csakhamar a haza egész területét síkságaival, völgyeivel és bérceivel együtt. És Honfidalában egy magasztos honszeretet hangjain énekel. Érzi, hogy egész lénye, egész mivolta, minden érzése és szeretete nem lehet másé mint hazájáé és tudja, hogy keble tiszta és megszentelt, mint egy, templom, hogy e templomban az oltár a haza képe. És ha szükség, saját kezével dönti le e templomot, csakhogy az oltárkép megmaradjon és összeros- kadó keblének végső szava is imádság lesz a hazáért. De tudja azt is, hogy ez érzelem szent és titkos, mint a mythosok rejtélye, hogy azt nem szabad profanáim, mint ama száj hősök, kik e korban is és később is annyiszor vették ajkukra a haza szent nevét. De e'n nem mondom senkinek, Ki nem kiáltom ■ Legkedvesebbem hogy te vagy A nagy világon. Hanem titkon, de liiven kiséri a haza minden léptét, mig elérkezik oda, hol hívei a sorstól uj fényt esdenek a haza szent nevére és ott ki fogja üríteni azt a poharat, melynek tartalma keserű lesz a haza szomorú sorsa miatt ömlő könyeitől. Az alig huszonkét éves ifjú itt halni akar a hazáért. Vájjon nem affektált-e ez érzés, vájjon nem természetellenes-e, hogy ifjú ember, ki egy fényes jövő küszöbén az élet minden reményével eltelten áll, a halált óhajtja akkor, mikor a közvetetlen veszély által még nincs konkrétté téve a haza abstrakt fogalma ? Nem, mert Petőfi az emberiség ama kevés kiválasztottjaihoz tartozott, kiknek végzőtök volt ama szent és nemes eszméket, melyeket hirdettek, vérükkel pecsételni meg. 0 egyike volt az igazság ama birtokosainak, kik tanúságot tettek ama felsőbb hivatásról, mely őket az emberiség vezér-csillagaivá rendelte. De Petőfi nem maradt meg a hazafias elmélkedések fennszárnyaló körében, hanem rátért ama tényleges viszonyokra is, melyeknek felismerése és tudata oly hatalmas lökést adott nemzetének a hazafias érzések általánosabbá tételére. O érzi azt a nagy különbséget, mi a múlt fényessége és a jelen sötétsége, sivársága közt van. Kételkedik a nemzet életre valóságán és jövőjén; épp úgy bizalmát vesztette, mint mindany- nyian a haza legjobb fiai közűi a magyar nemzet ébredésének első korszakában. Ezt a hangulatot fejezi ki »A hazáról« cimű versében, melyben az igaz érzések velős hangja mellett ott zeng az előbbi költői irány szópompája is, habár csak halovány és színtelen utánzengésben is. A költő érzi, hogy a nemzet elfajult, hogy a honszeretet ez a gyönyörűségesen ragyogó csillag, a haza sötétbe borult egén nagyon ritkán lobog. Elmondja, hogy csupán az ő honszerelme ég az általános sötétségben, mint mécses az éjben, mely mécsest az ősök nagy szelleme lengeti; azoké az ősöké, kik nagygyá tették a magyart, de kik fájdalom, oly rég éltek, hogy a haza nagyságának híre talán csak mese is. íme a jelen sivársága által elkeserített kebel kételkedni kezd a múlt történet által bizonyított nagyságán és szemét a fájdalom könybe lábbasztja: Már rág nem sírtam s íme most Pillámon egy köny rezgedez : Magyar nép, vájjon hajnalodnak, Vagy alkonyodnakharmateseppje ez? A kebel, ha kisírta magát, megenyhül és 'hinni kezd és a remény csillogó sugara megvilágositja a kételkedés hideg éjjelét, s hinni látszik újra, hogy a magyar dicsőség talán még sem volt hulló csillag, mely egy percig ragyogott a magas mennybolton, hogy aztán örökre lehulljon és elnyelje a sötét föld; hogy talán a magyar dicsőség üstökös volt, mely letűnt, hogy századok múlva annál fényesebben újra megjelenhessék. Vagy üstökös vagy óh magyar Dicsőség ! mely jött s távozék, Hogy századok múltával újra Lássák fényét a népek s rettegjék. Dr. Jaucsó Benedek. „Madame Tlierése.“ (Páris, október 10 ) (E—o.) A »itantzauk« nagynevű szerzőinek: Erckmann-Chatriánnak legújabb művéről, az ugyanazon című regényükből dramatizált »Madame The- rése«-ről, már hetek óta folyvást írtak a lapok és ez által nagyon fölcsigázták a kíváncsiságot. A kik ismertük a roppant érdekes regényt, mely máig 32 kiadást ért, valóban azt hittük, hogy drámában még vonzóbb és érdekesebb lesz; különösen, mert a Chate- let uj igazgatója: Floury úr, amint hírlett, semmi költséget sem kiméit a kiállításra. Sokat vártunk és talán épp ez az egyik oka, hogy az előadás után elégedetlenül távoztunk. A szerzők eltértek nagyhírű művök genre-étől és inkább egy nemzeties kiállitási darabot nyújtottak, mely kevés és nagyon is gyönge lére eresztett cselekménye által, a józanabb és különösen nem francia hallgatóit hidegen hagyja! Egyenesen a francia közönségnek van írva és sok benne a hazafias páthósz, nemzeti dicsőítés, hangzatos szó! A regény gyönyörű Folytatás a mellékleten.
