Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 9-es doboz

A míg gyümölcsöse teijesiíl csak egy!

A szív le nem mond láng-virágirúi,

Egy szirma is fáj, hogyha kárba megy.

S tizenhat év ! Ki mondhatná meg azt!

Hány hullt azóta lelked’ s lelkemen ?

Látom köröttem a tündér tavaszt,

De bennem, itt, magamban nem lelem!

Tizenhat év ■ . .mi tenger élemény Virág-porát temette mélyibe.

Oh, mennyi álom, ábránd, hit, remény Merült le rajt’ s oszolt a semmibe !

Gyógyulni jöttem, kebleden, — mező !

Os, szent anyám: írért kerestelek;

S kedélyemen a felleg egyre nó',

Búm fátyla mind’ ziláltabb, nedvesébb.

A külvilág pompája széttörött,

Szivem magába stilyedten zajog,

Ez egybezajdult érzések között:

Még háborultabb, lázadtabb vagyok.

És mégis, óh, áldott e pillanat,

Hogy épen itt köté le lépteim;

Dúsabb vagyok e kínnal s boldogabb,

Mint a jelen legcsábosb élvein;

E rám özönlött emlék megtanit:

Híven szeretni mégis mily gyönyör !

S dicskör gyanánt gyulád reám a hit:

Jaj annak, a kit ily bú nem gyötör.

E. Kovács Gyula.

—--«i- se —

A rag- y á s a k.

(Beszély.)

P. Szathmáry Károlytól.

(Vége.)

Még azzal sem akartam időt veszteni, hogy inasomat kiáltsam; kalapomat, felsőmet vettem s magam siettem a legközelebbi bérkocsihoz, hogy egyik jeles orvostanár barátomat elhozzam.

Barátom a lázt megnézte és igen magas hőfokú

»Szép szemed drága szem, kedve isteneknek,

De a világrendből azért ki nem vesznek.«

Végre átesett a veszélyen s most már lelkemből örülhettem életének.

De ő, a szegény, alig tudott ennek örülni.

Távollétemben kis tükröt hozatott magának s párnái közé rejté.

Hányszor találtam aztán könyezve s kezében a tükröt tartogatva, mely bizony nem a régi rózsás arcot mutatta többé.

— Már most — zokogá — nem fog engem többé.szeretni senki.

— Ah, dehogy nem — mondám, nem minden gonoszság nélkül, — TeréDyi ur azóta is többször tette tiszteletét.

Esztike indulatosan válaszolt:

— Hallgass! Nevét sem akarom hallani többé nemhogy látni óhajtsam. Ily arccal nem lehet emberek közé menni. Bár inkább meghaltam volna!

— No akkor keresünk valaki mást.

— Ezzel az" arccal kereshetünk világ végéig. Tudom, hogy ez isten büntetése irántad való hálátlanságomért. Most tudom, még te sem fogsz szeretni s nem is érdemiem, hogy szeress.

— Hát én — mondám kezét megfogva, — mégis ismerek egy embert, a ki téged nem sima bőrödért, hanem szelíd lelkedért, jóságodért szeretett. Eurcsa lenne, ha arra a kis arcbőrre lenne alapítva érzelmeink és életünk egész boldogsága.

— Oh, Tamásom, de jó vagy te! — kiáltott s fehér szép karjait annyi idő után először fűzte nyakam köré — meg tudsz bocsátani a hálátlan, rossz, hiú teremtésnek ?

— Meg, Esztikém, mert én ma talán még jobban szeretlek, mint előbb. Ha nem szerettelek volnaj futni hagytalak volna, vagy magam futottam volna el. Te nekem most is oly szép vagy, mint előbb. Ha szép -kék szemeidre, piros ajkaidra nézek, sőt kissé meg"

Még azon évben született meg kis Rózsikánk s azóta a barátságos kötelékek, mint látjátok, még jobban megszaporodtak.

De Esztike még nem volt ki a faluból, arról meg, hogy Pestre jöjjön valaha, még hallani sem akar.

Ez elég hosszú ború után aztán mindig derűit idő van házi életünk egén; s nézzétek ezt az asszonyt, nem szép-e azért, hogy fitoskáján meg orcáján még egy pár ragya van ?

Ezt már neje jelenlétében mondotta, ki tréfásan kiáltott rá :

— Na, te szószátyár! Már megint elmondtad, ugy-e ?

— Hát miért ne emlékeznénk boldogságunkban a rossz időkre ?

— Nem bánom — mondá az asszonyka kedélyesen ; — nem árt már nekünk úgysem sem eső, sem a ragya.

Késő este váltunk el a szeretetreméltó ragyásaktól ; de még sokszor emlékeztünk rájok.

Szeretett.

(Orosz beszély.)

Kochanovszkyné elbeszélése.

(Folytatás.)

A vendégek nagy része fényes, választékos öltözékben jött ide a szintén választékosán öltözött, de már a ravatalon fekvő Lyvov Máriához. »Mily borzasztó eset!« szólt egyik nő a másikához és mindnyájan tehetségük szerint a ravatalra vetettek valamit, némelyek fejükről szedték le a szalagokat és virágokat; mások pedig a gyászruhákra várakozva, nem mutatkoztak a teremben, hol a ravatal vala elhelyezve- Valóban, borzasztó jelenet; volt, a mint a diakónus dörgő hangon az evangéliumot olvasá; a jelenlevők ékszerekkel elhalmozva álltak a behunyt-szemű halott előtt. Mily csalódás az arcokon, midőn a társa-