Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 9-es doboz
magyarorszagi nemes es nagymrtoKos, mint nenany héttel ezelőtt a gmundeni névkönyvbe bejegyezték róla. Az alvó fölserkent. Félhomályhoz szokott tekintete fürkészve keresett valakit s izgatottan kapkodott a légben. — Miska te, megint alszol ? Ezek a csúf legyek folyvást zsongnak körülöttem; hanem te azzal nem gondolsz, csak a földre nyomhasd a fejedet. A feddő, félig panaszos hangra fölriadt üléséről az ágy mellett bóbiskoló vén inas, s álomtól révedező szemeit dörgölve dünnyögé, hogy azért nyomja el az álom, mert gyakran egész éjjeleket itt kell virrasztania. — Micsoda ? — Instálom . .. A beteg azonban ismét lehunyta szemeit. Az inas vállat vont, ülésére ereszkedve nyujtóztatta karjait s dörmögé: — A nagyságos ur most hamar kifárad a pörlekedésbe. Hallga! Az utcákon robognak a hintók. Minő élénkség van oda künn, mi meg a lefüggönyözött szobába rekedünk. No, ez a mi fürdőzésünk nem ér ám egy batkát sem; akár klastromba lennénk kárhoztatva, olyan unalmasan folynak itt a napok. Változatosságból ugyan átjöttünk Gasteinból, hanem egyre megy. Itt is csak nyöszörgünk. A magam mulatsága végett nem szólok; öreg vagyok, de már a kisasszonyomért, azért a drága gyönge lélekért gyakran elszorul a szívem. Szegény gyermek, egyre busong. Az uraság meg alszik, vagy velünk pöröl. Katonaviselt ember vagyok, sokat tapasztaltam, de ilyen szeszélyes, furcsa embert soha sem láttam. Isten bocsáss, mintha nem is volna minden rendén agyában! Kastélyában vénültem meg, de eltökéltem magamban, hogy mihelyt haza megyünk Dénesfalvára, úgy legyek a Pipacs Miska, a mint egy szempillantásig tovább eszem az uraság kenyerét! Tudom is, hogy meg fog emlegetni, mert nem minden bokorban akad ilyen szolgára. Az orvosok azt mondják, hogy"a nagyságos ur hipokondrikus. Értse a kő a cifra beszédjüket;' én csak azt hajtom, hogy az uraság “ ■*----’">57 ^----------------------------------— gondolá. Dénesi redős homlokkal, kipirult arccal kapta el a föléje tartott tükröt. — Te füles, az imént mondám, hogy azt a cukros szelencét add ide! — kiáltá szenvedélyesen s eldobta a tükröt. Aztán önelégült mosolylyal markolt a szelencébe. A gyorsan bekapott cukor-kockákat mohó étvágygyal költé el. Aztán a falnak fordult s nem sokára mély álomba merült. II. Azalatt Őrt vára tornyában a kis harang az esti hét órát verte el ezüst csengéssel. A vadgesztenyefák lombjaitól boltozott gmundeni esplanade-on tarka vegyületben, harsogó zeneszó mellett hullámzott a fürdő közönség. A hosszú sétatér napnyugati végét az Au-ker- tecske egésziti ki cserjékkel, fris pázsitból felnyúló illatos fényükkel. Ez a kertecske a gyermekek játszó helye s alkonyaikor már nép télén. Egyszerre az apró kavicscsal behintett utak egyikén sugár ifjú tűnt fel, s a festői kilátással szemben, a tó fölött zöldelő eleven sövény mellé, a szomorúan lefüggő fényük alján kínálkozó fehér lócák egyikére ereszkedett le. Azzal a dermedt nyugalommal ült ott, mely rendszerint a sors által dacra szoktatott lelkűeknél észlelhető. Az ifjú tourista hosszú hegymászó botját, megviselt Beadekerjét maga mellé tette, s a vidéket kezdé nézni. A Traun tavat keretbe foglaló Alpok tövén a Torstein gletscherek szürke látképe emelkedik. Az ifjú a Leander és Hero szerelmi tragédiájáról emlékezetes Traunkirchen szikláin merengett s arca elborult. Neki is voltak alig hegedésnek indult emlékei. Széles karimáj u, ezüst gyopárral környezett kalapját izgatottan kapta le fejéről, izzó homlokára nyomta tenyerét, mélyen fel-felsohajtott. A koronkint átsuhanó szellő nyájasan enyelgett fürteivel s búsan zizegett a karcsú fényük kékes rojtjai közt. A nyugodt vizet számtalan gondola tarka színű zászlókkal, enyelgő, daloló társasággal tette élénkké. A meghasonlott kedélyű tourista újból kellemetlenül volt érintve. Sötéten fordult el a megkapólag festői, vidor képtől s nyugpontot keresve, egy távolban feltűnt vitorlás gondolára irányzá figyelmét. A magányos hajó azért is érdeklé, mert a többitől külön váltan lebegett. A benne ülő szintén kerülni látszott. a társaságot. — »Bizonynyal gondolkozó fő, vagy az is szerencsétlen« — gondolá az ifjú résztvevőleg. A szelíd légáramlattól hajtott s szürke vászon vitorla által kormányzott hajócska lassan úszva közeledett, hosszú fehér utat hagyva maga után a zöldes tó tükrén. A szél megállt, a duzzadt vitorla fáradt madárkaként lankadt le, most közvetlen a tourista hajója mellett himbálózik, halkan csobogtatva a viz felületét. A haj ócskán fehér ruhás hölgy látható. Sokat bámult szépség: Dénesi leánya, Melinda közvetlen a vitorla alatt ül piros vánkoson, finom csipkéktől bod- rozott telt karjaira támaszkodva, s mint félfekvő helyzetében gyanítható, sugár, karcsú termettel. Habszerű ruháját buzakók szalag öv szorítja derekához. Felbomolt gesztenyeszin haja hullámosán árnyékolja be gömbölyű fehér vállait. Ölében nyitott könyv hevert, de nem olvasott benne; mély tüzű szemeivel elmélyedve bámult maga elé. A tourista megrezzent, halvány arcát öröm, meglepetés pírja gyulasztá ki. A hajón előre hajolt; ajka felnyílt, szólni akart, de e pillanatban ujult erővel föltámadt a szél, irigy karmaival megragadta a vitorlát s a Traunstein tóba függő sziklái alá vezette vissza a gondolát. — Utói kell érnünk, — szólt a tourista élénken, a legényhez fordulva; a távozó hajóra mutatott s szintén evezni kezdeít. (Folyt, köv.)
