Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 8-as doboz

fogás ! Mintha az apai szívnek arra kellene nézni, hogy a kérő milyen verseket ir, nem pedig arra, hogy mint biztosíthatja szeretett gyermekének jövőjét ! Az ellenzés különben hiába volt, három nap múlva Julia a költő neje lett, a költőé, ki egész boldogan búcsúzott el nőtlenségétől.

„Isten hozzád, nőtlenség barátom !

Haragszol, vagy nem haragszol rám:

Már ezentúl hátamat látod csak,

Örömiddel végkép jóllakám Isten hozzád, vidd el tarka zászlód Másfelé, hogy uj hivet szerezz,

Fehér zászló kell nekem már, és az Feleségem fejkötöje lesz.“

Szept 8-án, épp egy évre a „barna kis lány“ megismerése után történt meg az esküvő, mint barátjának, Kerényi Frigyesnek irá : „középkori regényességgel, az erdödi várkápolnában, kora reggel.“ Csak a ház meghittjei voltak jelen. Nem volt nagy teketória, a kémény sem csinált valami nagy füstöt, a tisztelt női pubilkumnak sem lehetett sok része a beleszóláshoz. Minek is ? „Miért piacra vinni a boldogságot ?“ A költő álmodozott, emlékezett. Egy év előtt (1846. szept. 7-én) a költőt Nagy- Károlyban bérencek fenyegették a szabad szó kimondásáért, s másnap egy kert lugusában látta meg először az erdődi kis leányt, kinek ma már a világ előtt is azt énekelheté : „Rózsabokor a domboldalon, Borulj a vállamra galambom.“

A fiatal pár az esküvő után néhány órával, kocsira ült, hogy az vigye el az erdődi kastélyból őket „azokon a szép kék hegyeken túl“. Hátuk mögött maradt a gr. Károlyiak kastélya, a nagy parkkal és halastóval. Mentek „napkeletről messzebb napkeletre“. Koltóra mentek, a jó baráthoz, vagy mint a költő rajzolá nejének:

„Oda viszlek szép Erdélyországba,

Láposvölgyi regényes magányba.

Hiszem, hiszem, hogy vidáman élünk,

Mert ott csak a természet lesz vélünk,

A dicső, az örökszép természet,

Kinek arcát oly gyönyörrel nézed,

Mert tudod, hogy leghívebb barátom,

Kit sohasem kaptam hazugságon,

Ki elűzi a lélek kígyóit,

Ki sohasem sebesit, de gyógyít;

Ottan élünk, a világtól távol,

Semmi sem jut el hozzánk zajából;

Csak az a halk, tengerféle morgás,

Mely a zajnak csak viszhangja, nem más,

S mely meg nem zavarja álmainkat,

Sőt még költőibb álmokba ringat.

Oda viszlek, egyetlen virágom A nagy földön, e nagy pusztaságon !

Ott gyakorlom én be azt a régen Óhajtott szót : kedves feleségem !“