Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 7-es doboz
— Nagyérdemű koszorús! . . . — Persze, hogy rektor uram, — hiszen még a fülén lóg az egyik pókháló ! Ahol ni! Puff!, erre az észrevételre tökéletesen kiesett a sodrából rektram,— vége volt az orációnak! — No hát üsse meg a mennykő az orációt,uram öcséim ! — Isten hozta ! Parolát édes barátaim. — Áldja meg a magyarok istene! Azzal a nyakába esett mind a kettőnek minden teketória és ceremónia nélkül, — a miben nem volt cikornya és frázis, mint az orációban, de annál több őszinte, magyar szivesség. Azzal vitte be Petőfiéket a fellombozott iskolaszobába, a hol már seregesen várta az egybehívott vendégsereg a nagy kapacitást, — és lön öröm Izráelben! A csinos lányok és menyecskék közül pedig a ki be nem fért az iskola-szobába, bekukucskált az ablakon, de már a nélkül el nem ment, hogy poéta uramat szemtől szembe meg ne nézte volna. Mikor aztán az ebéd vége felé megeredt az áldomá sok árja, mindenkivárta nagy figyelemmel, hogy mit fog szólani Petőfi ? Beszélt már minden, a ki csak beszélni tudott, — csak Petőfi diskurált még sine cura rektrammal, nem is gondolva a veszedelemre, mely őt fenyegeti. Végre aztán oldalba inti barátja, hogy — »Te, Sándor, ezek az emberek dikcióra várnak !« — De már abból semmi sem lesz ! — De már csak tegye meg uramöcsém, az én kedvemért! — kontrázott hozzá rektram. Elkerülhetetlen volt a keserű pohár. No megáll- jatok! gondolta magában a költő, majd mondok én nektek beszédet! Azzal feláll, poharat fog, és elkiáltja magát, hogy: — »Az úristen éltessen mindnyájunkat, de kiváltképen urambátyámat! Vivát!« Nagyot kurjantott rá a lakmározó sereg, aztán elcsendesült, hogy várja a többit. Petőfi pedig absolute nem volt tovább-beszélő kedvben. Nem volt más hátra, mint hogy a jó barát rántsa ki megint, a ki is felugorván, igy folytatta: »A mely jókivánathoz én is teljes szivemből csatlakozom. — Vivát!« A mi által be volt töltve a támadt nagy csödesség, és lön ismét nagy »vivát!« S a publikumnak kénytelen-kelletlen be kellett érni e kurta orációval! Alig várta aztán Petőfi, jhogy kiszökhessék, a falu szépeivel tréfálni, addig, a meddig kocsira nem ültek 1 — Mikor aztán elindultak, visszanézve igy szólt: »Engem úgyse, nem térek be, ha tudom, hogy megdikcióztatnak!« Rektor urambátyám pedig most is lelkesülve beszél Petőfiről, csak azt fájlalja, hogy egy kissé kurta volt az orációja! Várad! Antal.
