Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 7-es doboz
De e magasztos gyönyörérzet helyett csak az önkicsiség s tehetetlenség aggasztó érzete száll meg, ha a nagyban nincsenek egyszersmind a szép alap- feltételei : az eszmeegység, a jelenetek vagy részletek változatos különfélesége mellett, s e változatok jótékony, kedves játéka a végtelen összefüggésnek — hogy úgy mondjuk — elboritó hatásában. A sötét éj, mely mindent egyenlő fekete takaróval von be, inkább rémületet idéz elő, mint a fönség érzetét, nyugpontnélküli határtalanságában. Pedig kell az a nyugpont, hol a csapongó lélek megszáll enyhülni fáradalmában, mert különben csak ezt érzi, nem végtelenségét . Petőfi mily művészi lélekkel élvezé át a Kis-Kunság messze pusztáinak íönséges hatását! Fonó nyárközép van. Kapaszkodik a nap fölfelé; sugara Mirt alángeső oly égető özönnel Omlik a pusztára. Adhatja-e költő ennél a széles lángesönél fönsé- gesebb képben a nagyszerű szépnek egyelőre megdöbbentő, leverő s lelkünk tevékenységére tikkasztó hatását ? Felocsúdik a lélek azután, mert talál egyet- mást. mi ugyan mind egy-egy kedves kis külön jelenés, de e mellett mégis a végtelen róna képzetét csalogatja be bátorodó lelkűnkbe. Itten a lapályon Egy ér nyilik végig, meg se mozdul habja, Csak akkor loescsan, ha egy-egy halászmadár Szárnyával megcsapja;“ majd megint: Ott van a délibáb A láthatár szélén . . . nem kapott egyebet, Egy ütött-kopott vén csárdát emelt föl, azt Tartja a föld felett“ stb. stb. Szükséges, hogy a nagyszerűhöz ne találjunk mértéket, hanem mindent csak képzelődésünkkel kelljen kiegészitnünk. Az arányok szokatlansága lepjen meg minket; mert, ha mindent számíthatunk, az egész okvetlenül veszt végtelenségéből, Egymásután való jelenetekben a váratlanság mindig fokozza a hatást. Gyröngéd, szelid dallamok után egy hatalmas, erőteljes finale sokkal jobban érvényesül, mint folytonos zaj után. A Tisza áradásának pu3ztitó nagyszerűségét akarván jelezni Petőfi, előbb a vidék idylli gyönyörein andalog és látja a „világ legjám- borabb folyója“ sima tükrén a napsugarakat tündértáncot járni Mi is elmélázunk, mig egyszer csak halljuk : „Jön az árvíz! s Mint az örült, ki letépte láncát, Vágtatott a Tisza a rónán át, Zúgva, bőgve törte át a gátot, El akarta nyelni a világot!“ X tá? lb -
