Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 7-es doboz

238-ik sz. Szerda, okt. 16.

áiadö-hivatal: Pest, barátok-tere 7. sg.

Negyedik évfolyam 1867.

Előfizetési díj:

félévre

..................8 frt.

N

egyedévre . . . . 4 frt tíepjeleu az ünnep utáni napokat kivéve mindennap ; koronkint képekkel.

FŐVÁROSI LAP®.

IRODALMI NAPIKÖZLÖNV.

Szerkesztői iroda:

uip óiutca 34. sz. l-aö em

Hirdetési díj:

.«Jegyed hasábos petit

sor....................5 kr

B

é'íyegdíj minden ig- tatáakor .... 30 kr.

Teljes számú példányokkal folyvást szolgálhatunk.

Petőfi gyermekkori lakhelye.

Az üstököst kérdd : honnan jő, hová megy ? Mi űzi őt, mi cél felé, tova ?

Az üstökén vész, homlokán haláljegy,

Ragadja bőszült, prüszkölő lova.

Végzettől űzve fut, meg nem pihenve;

De kérdd : hová visz útja, úttalan ?

— „A végtelenből és a végtelenbe Enyit felel csak, és tovább» rohan. *

Kérdd a folyót : hömpölygő széles árja Honnan szakadt, kigyózva merre lejt ?

Vizén terhelve úsz ezernyi gálya,

Kincsesei rakodtan, mint meganyi sejt.

Majd szikla körzi, majd termő vidékek, Rombolva ott, áldást árasztva itt —

A földnek jóltevöje, tükre égnek,

Mig sírt neki a tenger ágya nyit.

Láng üstökösnél rejtelmest)-, csodásban,

P etöfi jött és távozott megint;

Mint a folyó, hatalmas áradásban,

Jött 8 ment, a róna jóltevőjekint.

Szülötte mély, visszhangos rengetegnek, Vonatva mélységek hatalmitól —

Nem tudja senki: bölcsője hol rengett,

Nem senki: sirja merre domborúl.

De mint a csillag, mely sebes futtában Az égen fénylő tüzvonall mutat:

0 néki is, hol járt, nyomába láng van,

S fényes dicsőség jegyzi az utat.

Jó kedve szétszórt égő sziporkái,

Haragja bősz villámi: a dalok ;

Tűz pillangóként látván szerteszállni,

Hol járt, hogy élt, megtudjuk általok.

$

Itt is van egy nyom, elmosódva félig, Befolyta félig a futó homok.

De még a hívek ajki elbeszélik,

Ők frisseségben látták e nyomot,

Az éveket gyors röptű évek válták,

Hány vész söpörte végig a határt!

De itt a nyom, — s azért tevők e Táblát: Mutassa, — hogy a költő erre járt!

A költő ? Oh nem ; a kis csecsszopó csak, Ringatva bölcső s anyai kezek.

S hogy ringani megszünék ama csónak,

Itt járt el, *) itt lön „pendeles gyerek.“

Itt gyügyögé az első szót, az édes Magyar beszéd első, tördelt szavát.

Oh az a szó ! örökre oly beszédes,

Ajkán jövőkbe hatva, zúgva át!

Első játékit itt üzé a porban,

Az első lepkét itt kergette, itt.

S hogy visszajött, későn, már férfikorban, Hogy szedegette szép emlékeit;

Hogy hallgatá a dajka-rímet újra,

Ha hallaná még fölcsendülni tán ;

Hogy lovagolt, hejh, füzfasipot fújva,

Hogy lovagolt, szilaj nádparipán....

Azóta, hajh, a kis lak összeomlók, Vályog-falából nincs egy darab ép.

De minden itt felöle élő emlék,

Az ő hiréuen nincsen omladék.

S épülne bár a kis kunyhó helyére Magas tornyokkal büszke palota :

A mily magasra dicse ér, — nem érne, Higyjétek el, nem érne az oda!

S viszont, ha mind, mi itt körül fen áll ma, Ház, utca, város, mind omolna el,

S eltűnne mindez, mint egy reggel álma,

S népről, mely itt élt, nem maradna jel, Idő, vihar, ha mindent elsöpörne :

Az ö nevét, azt el nem söprené,

A romok közül az megint kitörne, Büszkén, mikép a pálma, ég felé.

Mért mig e róna, melyet úgy imádott,

Nyílt arculattal az egekre néz,

És hö kebelén ringat délibábot:

Az ő emléke itt el nem enyész,

Rengő kalász, kövér fű, évről évre Zöld koszorúba fonja itt e helyt,

8 halk suttogással áldást mond nevére A Kis-Kunság, mit úgy megénekelt.

S a mig lesz egy rög, — és hol nincs ilyen, hajh — A melyre honvéd vére csorga le,

S lesz egy keresztke, fejfa, vagy egy zöld galy, Jelölni hőseink sírját vele ;

Mig áll Segesvár gyászemlékti téré,

A hol ketté tört a kard és a lant:

Fölzúg a „Talpra magyar!“ s az „Előre!“

A vész hárfáján, szellemkéz alatt.

Smig egy magyar lesz, q hangzik egy magyar szó, S szerelmes lányka magyarúl dalol,

Mig egy magyar szív fölriad, viharzó Nagy elszánással a nyomás alól,

Mig nyerve nem lesz a világ szabadság,

S küzd egy magyar, hol érte küzdni kell,

S lesznek, kik jelszavát fenharsogtassák:

— Petőfit addig nem felejtik_el!

Szász Károly.

HOGY JÁTSZIK EGY ÉNEKESNŐ

pénzdüh szállt« meg, s egyes szavaiból kivettem, hogy leányát áldozatul vetni sem irtóznék.

Helyzetem türhetlen kezdett lenni. Láttam az anya lebeszélő erejének hatását Adolfinán, ki mindennap máskint beszélt, más tervekkel állt elő, s midőn egybekelésünket emlitém, melybe azelőtt már beleegyezett, majdnem haragos és durcás lön. „Várjak“, ez volt jelszava.

Ha nem lettem volna a lány tiszta lelkülete felöl meggyőződve, kétkedtem volna szerelmében. De egy tekintete, egy mosolya eloszlatott minden kétséget.

Naponkint sétákat, kirándulásokat tettünk; anyja bár haragos volt, de e mulatságunkat nem ellenezte. Ott volt velünk, bár soha nem szólt hozzám egy szót sem.

Örültem az Adolfina örömének. Midőn a zöldben voltunk, röpkédéit mint a lepke, arca kipirult, szemei kigyúltak, s gyönyörű, csengő hangja ábrándos dalokat zengett. Eddig a csalogány dalánál bűbájosabbat nem ismertem az ég alatt, most elismertem, hogy az Adolfina hangja bübájban megszáz- szorozza azt.

A gyermeki naivság ilyenkor tűnt ki legjobban, mint lepléből a bimbó pírja, midőn a leány, a szabad természet karjának ölelését érzé.

Az ily kirándulások pénzbe kerültek, s én a saját erszényemből nem győztem, de azon reményben, hogy boldogságunkat szerzem meg ez által, boldogságot, melyért királyok nem egyszer áldozták koronáikat, adósságba, roppant kamatú adósságba vertem magamat.

Adolfina észrevette, hogy keresetemből lehetet— Beszély. —

T ó v ö l g y i t ö l.

(Folytatás.) »

A hölgy karjai nyakam körül voltak fonódva feje hátra hanyatlott, hajfürtjei vállára hulltak le, s én szemeinek tengerébe nézve, szédültem, mintha valami . roppant magasban állnék fölötte, pedig néhány hü- len ily kiadásokat tennem, s intett, hogy adósságba velyknyire volt hozzám ez a mélység, mely feneket- ne keverjem magamat, vagy ha már tettem volna len és végtelen, mint maga a lélek. mondjam meg neki. Ő kifizeti.

Nem tudtam, mit gondoljak. A régiek olvastak a ; _ Üdvösséget, üdvösséget e kéztől Adolfina, és

légből, az égről, a tüzböl; jósok voltak, megáldva is- j ncm pénzt! _ kiáltám, elragadtatva emelvén ajkaím- teni ihlettel; a szerelem is isteni ihlet; megkisérlém: hoz kezét. — Ne érintse ön meg az anyagot, legyeu tudok-é a tengerből, a szem tengeréből olvasni. lelke ment minden salaktól. így fog engemet bolMozdulatlan és nyugodt volt az. Csöndes tükre doggá tenni, nem mutatott viharra. Az orkán a tenger fenekei öl kel Megszoritá kezemet, s kirándulásainkat ezután ki, itt nem lehetett várni azt; mint felhő álltam e ten- ;8> és mindennap folytattuk.

ger fölött, egy könycseppet ejték le, s ez megzavarta Voltak, kik az Adolfina lelkének tisztaságát kétannak nyugodt tükrét. ségbe merték vonni előttem, én azonban kijelentet— Ön sír! — szólt a hölgy, résztvevőig tekint- J tem) hogy mjnden kiejtett szót megbosszulok.

Én ismertem e nőt, mások csak képzelődtek

*) E1 j á r, mondják, a gyermek, mikor járni kezd.

ve reám, — én fájdalmat okoztam önnek. Kérem, űzze el magától. Én megígérem önnek, hogy nem fo- felőle.

gok férjhez menni. Az anya befolyása azonban naponkint veszélye- És miért Ígéri ezt meg, Adolfina ? 8ebb ^ félni kezdtem. Midön iegderültebb volt

_ Mert nem akarom azt, hogy önnek fájdalma a láthatár> midön boldogságom napja a legtisztábban

legyen, mert szeretem önt. ragyogott, midön a hölgy alakjában megjelenő istenség

Azt hivém: aludtam; a lég egyszerre vakító fé- hataimának gondtalanul adtam át magamat, hogy haíá. nyességü lett előttem, a nap beragyogott az ablakon, rozzon fölöttelD) _ jelent éa lepett meg a vihar> 8zét.

s égő sugárainak lángját Adolfina arcára hinté. , szórta, szétzilálta a költészet és szerelem azon szálait,- Tehát valóban angyal ön ! - kiáltám, a höl- , melyek szivünket egymá8hoz köték> 8 nem egy8zer gyet az égből Így megvilágítva, fényben fürösztve | bogy a kötelék> engedve az anya durva ep8.

látván, s megcsókoltam. j szakj4nak) e( fog 8zakadni.

Adolfina .-.őst ajkát tartotta felém, illatozó, piros, j _ Leányomnak éaekelni kell, _ A vihar 8ZÜ_

égő ajkát, melynek már messziről érzém vonzó_ halai- ! >et nélkü, ezt menydörgé fejem fölött, - s ön az oka,

mát, 8 a csók lángereje által ajkaim az ő ajkaihoz forrtak.

Élmúlt ez a pillanat, elmúlt ez az idő, de most nincs gazdagság, most nincs kincs, melyért e rövid percet életemből ki hagynám szakítani. Vissza-vissza- szállok arra, s midön képzeletem szárnyai elfáradva lecsüggenek, ez édes emlékből merítenek erőt, hatalmat.

Kísérlet volt é ez, vagy valóban megkérték az Adolfina kezét, nem tudom mai napig sem.

III.

Fényeiné szerelmünkből táplálta mérgét, s most már nem kíméletlen, hanem durva kezdett lenni. Naponkint szegénységemet hányta szememre, valóságos j

hogy nem énekel.

Egy napon Adolfina azon kéréssel jött elém, hogy hagyjam öt énekelni, különben lehetlen anyjával kijönnie, s folytonos remegésben van szerelmünket illetőleg.

Megfogtam kezét:

— Ön azt mondja, hogy hagyjam önt énekelni. Ellenzém azt valaha ? Nem ön mondta-é, hogy nincs kedve, hogy melle gyönge, s hogy az ének önre nézve ártalmas. Ön nincs rá szorulva, azért mondtam, ne énekeljen, sőt azt mondtam volna, ha rá lett volna is Meg tudtunk volna mi szegényesen élni.

(Folyt, köv.)