Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 7-es doboz
Arany mint humorista. Itt az ősz megint. A hervadó fák sárga levelei mutatják, hogy a természet is tud blazirt lenni. A falu lúdjai gágogva röpülnek nehézkes szárnyaikon s a Vojtina kisöcscse már küldözgeti a lapokba őszi dalait. Botommal a homokat túrva, egymagám ülök a kertben s mint koldusének zsong fülemben sok, sok foszlányos dal. Ez a halálcsönd, ez az unalmas szürkeség gondolkozóvá, merengővé tesz. El-eltünődöm, mily nevetséges összevisszaság ez az élet. Milyen múlandó az erény és bűn, a gyönyör és bánat, az élet és dicsőség. Eöldünk azért csak tovább is futja megszokott, unalmas útját és zűrzavarja, komikus tarkasága, melyben a szenvedőnek jaj kiáltása s a dőzsölőnek örömhahotája egy kliórusba olvad, mulattatja és keservvel tölti el a költőt egyszerre. Kacag az emberiségen s megsiratja az egyes embert. E két érzelem keveréke a humor. Közönyös a világ! Itészvétlen, önző élvhaj hászok asyluma e föld, hol mindenki saját magának tetszik, önmagának szeretne élni s még hibáinak is hizeleg. »Az élet egy összezsúfolt táncterem«, s »az ember önző, falékony husdarab!« Keserű egy humor ez, de azért hajlandók vagyunk elhinni, hogy ilyen az Arany János humoros világnézete, mely csaknem egész költészetén végig borong s a költő egyéniségének égjük főjellemvonása. így kesereg a dalnok, kinek szíve Mózes bokrakint olthatlanúl ég; igy a költő, ki le akarja tenni lantját, hogy beszegődjék csizmadia-inasnak ; ez a hangulat hullámzik Arany legkidomborúl- tabb egyéniségű s világnézetét legtömöröbben mutató művében: a »Bolond Istók«-ban; ez a borongás szereti Ossian ködös, liomálj’os énekét, és »Czakó sírján« »Fiamnak,« »Koldusének«, »Szegény jobbágy» mindennek a hitvallásnak a szülöttei. Petőfi is elkomorül, de az övé a mennydörgös, viharos ég borúja, Aranyé a szürke,,, egyhangú őszi ég, és dala »komor, hallgat, fázik.« O csak álomban énekelte meg a tavaszt, mert az a szenvedély, a tüzes, reménytelt ifjúság képe a természetben, mig az ősz a bánat, hervadás, lemondás évszaka. És ilyen ő mint lyrikus mindig. Mosolya még akkor is csak erőtetett, mikor a világot »részeg embernek« nevezi, vagy mikor vén kabátjától búcsút vesz. — Csak tisztán obiectiv