Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 6-os doboz

hallatszának. — Most már Clark világosan belátá, hogy nincs kitől könyörületet remélnie, még magától a főnöktől sem, a ki tüstént tanácsát egybehivá, hogy a halál neme fölött határozzanak. — Még a nők is, kik — midőn közülök menyasszonyát volt választandó — gyönyörködve szemlélték, most iszonyodva kerülték, és szabadulni igyekeztek tőle; azon férfit, ki választottjára halált hozott, szánakozásukra sem méltaták.

Clark a tanácskozás folyama alatt összekötözve a földön hevert. — Az egyik rész legjobbnak tartotta öt egy csapással kivégeztetni, a másik ellenben azt terjeszté elő, miszerint mulattatóbb lenne öt bizonyos távolságban céllul kiállítani, hogy igy rajta a a lövésbeni ügyességöket kimutathassák; s ezen előterjesztés határozattá lön, megerősitteték s egyhangúlag elfogadtatott. — A főnök, ki mély gondolkodásba merülve látszott — egyszerre fölegyenesedék, Clarkhoz közeledett, s kötelékeit fölvágva, megenge- dé neki, hogy felállhasson. — Clark örömest enge- delmeskedék s felegyenesedett, a főnök megvizsgáld testét minden irányban, megtapogatta combjait s térdein alól az inakat. A vizsgálat végeztével megelégedését kijelentendő fejével biccentett s mosolygott.

„Néked — úgymond — mint látom, jó futárnak kell lenned“.

Clark mintegy sejté a főnök gondolatát; sokkal jobban ismerte ö az indiaiak szokásait, sem hogy az első pillanatra át nem látta volna, hogy itt vadászatot terveznek ellene. A nélkül is phlegmaticus természetű lévén, egy pillanatig sem késett egész bidegvé- rüséggel a főnök szavaira válaszolni:

„Nagyon csalatkozol, ha felőlem ily véleményen vagy, én ellenkezőleg nagyon is rósz futár vagyok.“

„Pedig erős testalkotásod, teljes épségü térdeid, s kidomborodott melled előbbi állításomról tanúskodnak“.

„Végszavaid igazak, de tekintsd meg csak ezen mélyedést, — s lábára mutatott, — ez rég megfosztott azon tulajdonomtól, melyet te rólam feite- szesz.“

„Jó — mondá a főnék — igy tehát neked meg fog engedtetni, hogy bizonyos távolságra előre mehess ; ha sikerül elillannod, szerencsédnek köszönheted.

E szavai után őt kezénél fogva ötszáz lépésnyire vezeté az indiaiaktól.

Zilahy Károly koporsójánál.

— Meghalt 1864. Május 15. —

Az Írás, a szent könyv azt mondja :

„Az öröm is hiábavalóság és a bánat is hiábavalóság; hiábavalóság a bölcsnek az ö kevélykedése bölcsességében, és a bolondnak az ö vigassága az ö bolondságában.“

Mit akartok?

Hogy megsirassam azt, ki e koporsóban nyugszik, hogy beszéljek annak örökéletéről, a ki im elenyészett ?

Minden e világon hiúság, hiábavalóság úgy is!

A rét füvei és a mező virágai örvendeznek, hogy a tavasz ébresztő szavára hideg ágyaikat elhagyhatták : és fürödhetnek a harmatban és napsugárban, de hiábavaló bizonynyal az ö örömük is : mert a kiűzött tél vissza-visszafordul hideg fagyával és megdermeszti őket, a még kívül sátorozó nyár előre betör hév sugáraival, és elfonyasztja ékességüket.

Te zuhogó forrás! te is mit tudsz azon úgy örvendezni, hogy a kősziklából kiszökhettél és robogva futhatsz bő habjaiddal a gáttalan sikon. Nem sejted-e, hogy futásod közepeit bozótos zsombék fogja elállni utadat, megköt, elemészt, mintha soha se lettél volna.

A deli oroszlán is hiába kevélykedik erejében, és a kigyó okosságában; a hegyek is hiába örvendeznek magasságukban és a tengerek mélységükben. A Libanon cédrusa ép úgy elpusztul, mint az utszéli tövisbokor; a magas ég tündöklő csillaga épen úgy kialszik, mint az alacsony kunyhó pislogó világa; az erős is elvész, és el a gyönge is; a bölcs is elvész, és el a bolond is ; a fényes is elvész, és el a setét is ; a dicsőség is elvész és el a dicstelenség is; a szeretet is elvész, és el a gyűlölet is.

Hiúság, hiábavalóság e földön minden! Mégis óh apa ! mit merengsz oly édesen ? Az a fény, mely gyermeked szemében oly tündökléssel sugárzik, s mely szivedben annyi csábitó reményt ver föl: előbb elenyészik, mint egy rövid percnek az ö elmúlása.

Oh szenvedések által megtört anya! midőn kaMidőn Clark magát szabadnak érzé, teljes erejéből futásnak eredt. A futása által meglepett] tömeg orditása öt oly magánkivüli állapotba helyezé, hogy ijedtében elleneit már nyomában képzelte, ügy szólván inkább repült, mint futott, önmaga csodálta kitartó erejét és könnyűségét. — Egy mértföldnyi utat kelle tennie, mig a Missouri partját elérheté, s ezt át akarta úszni ;• ekként oly akadályt gördített volna üldözőinek legnagyobb része elé, mely őket okvetlenül hátráltatta, — öt pedig a veszélytől megmentette volna. — De ezen terve kivitelének valószinüsége és lehetősége is még nagyon messze állott a valóságtól, mert az emberi erőt is meghaladta. Legnagyobb szerencsétlenségére a rétség sűrűén fügefabokrokkal s egyéb tüskenemü bozóttal volt benőve, melyek lábait megsebzették s feltépték és a futásban akadályozták; hátra pillantani sem mert csupa félelemből, nehogy ezen időzés által üldözői a tértávolban előnyt nyerjenek, mert csak is ettől volt feltételezve szabadulása, s ettől függött élete.

A zaj szüntével bátorságot vett magának, s hosz- szas meggondolás után reá szánta magát egy percre hátratekinteni. Nehány ügyesebb futó mintegy száz lépésnyire lehetett nyomában, a főnök pedig, a ki még ezeket is megelőzte, hosszú lándzsával üldözte öt, melyet hajításra készen tartott.

A szegény üldözött Clark most újra ébredni érzé bátorságát. Megkettőzteté megerőltetését, mely már a nélkül is a legmagasabb fokot érte el, mert vére már száján s orrán tolult ki. S ily állapotban mennél közelebb ért a folyóhoz, annál érthetőbben vehe- té ki a nyomában lévő főnök lépteit. — Második visszapillantására fáradhatlan, kitartó ellenét már csak alig ötven lépésnyi távolban látta maga mögött. — Clark ekkor rögtön megállóit, s elszántan visszafordult, hogy élet-halál harcot vívjon egyetlen üldözőjével.

A főnök ezen váratlan fordulatra egészen megdöbbent, s szintén meg akart állani, hogy lándzsáját Clarkra röpítse, de lábai egy bokorba bonyolódtak, s hanyatt esett. — Clark erejét ujulni érzé. A köly- két védelmező oroszlányként rohant ellenére, mielőtt ez magához tért —• s felkelhetett volna, s lándzsáját kezéből kicsavarva, keresztül szúrta s a földhöz szegezte öt, és ismét teljes erejéből futásnak eredt.

Midőn a többiek haldokló vezérökhez értek, nehány pillanatra megállapodva iszonyú ordítást vittek

— 504 -lálos ágyadtól utoljára vált el szeretett gyermeked; midőn e pusztuló megvert család örizöjéül öt rende- léd: hitted-e, hogy az erős lelkű ifjú oly hamar megtörik, s a sir oly hamar megnyílik lábai alatt!

Ti ifjak! kiknek ö ékessége vala, mit álltok itt megdöbbent tekintettel. Nem látjátok-e, hogy az, ki több volt nálatok: most im egy meghidegült tetem, egy élettelen test, mely el fog porladni, mint a legutolsó féreg, melyet a járó-kelő eltiport: Ember volt csak, egy pislogó mécs, sugárai arasznyiak, s az egész világot be akarta \ ilágitani — mégis ! Az Aetna hegyében a tűz nem tudom azért van-e, hogy saját keblét melegítse vele; de tudom, ha kitör, egész vidéket elpusztít, a helyett, hogy melegségével termékenyítene, — a te szivedben is bőséggel volt a tűz, ifjú, ki a ravatalon nyugszol, — szétszórtad, a melegség csak termékenyített, a gazt irtá, a nemes növényt ápolá, de téged — eltemetett. — Szavad, mely villám volt, vágott, hasitott, égetett, de tisztitá a levegőt is — elnémult. Ti kiket szellemének ragyogása bántott, nem fogtok többé e kínban vergődő mosolyon gyönyörködni.

De hiábavaló volt a te örömed is nemes lelkű barát! Azért szeretted-e,azértvirasztál-e mellette éjeket és áldoztad neki nappalaidat — hogy a kegyes ég csak azt se engedje meg, hogy a haldokló jó barátnak egy utolsó kézszoritását, tekintetét érezhesd ?

Szerető testvér! miért borulnál e koporsóra ? Az, ki oly édes reménynyel tekintett feléd, kit a munkában, a kitartásban, az örökszépnek, a művészetnek, a költészetnek szolgálatában hű társának, követőjének hitt — te nagyreményű szeretett testvér, azt véled-e, hogy az, ki ama koporsóban nyugszik: az imádott bátya ? A szemek, miknek fényében tanultál meg lelkesedni = lezáródtak ; az ajkak, melyektől any- nyi igaz tanácsot vártál: meghidegültek; a szív, mely rósz napjaidban vigasztalóul, örömödben édes résztvevőül lett volna: megszűnt dobogni.

Oh hir megállj ! — ne siess, lassan menj; szelíden súgd meg a távol levő testvéreknek, hogy csukják be a kapukat, vonuljanak be házaikba; a messze útról úgyis hiába várják a szegény beteges raegher- vadt bátyát; az úr intett: s neki^a földi útról le kelvégbe. — Clark felhasználta a kínálkozó alkalmat, ez alatt a folyó partján végig nyúló kis gyapot erdőbe ért, itt egy-két percnyi szünetelés után, mig fris lélegzetet vehetett, felső ruháját levetvén, s csomóba göngyölítvén, a folyóba veté magát. — Csakhamar egy kis szigetre jutott, melyen a fatörzsek — miket a folyó felülről magával hozott, — összetorlódtak, s valóságos tutajt képeztek; ezenfelül a bokrok sa felhalmozott üszők és egyéb apró gallyak biztos men- helyül szolgáltak neki, — itt meg is húzta magát.

Alig pihegte ki magát némileg, midőn már is vad üldözőinek veszett, dühös ordításait hallá, s a nyílásokon át meglátta őket épen a mint a folyóba veték magokat. Képzelhetni szegénynek borzalmas helyzetét, oly közel volt már a megörüléshez! De nem is tűnt el reá nézve minden következés nélkül e pár percig tartó ■— habár sikereden — kutatás, mert a félelemtől egészen .... megöszült.

Miután nyomát elvesztették, felhagytak a kereséssel, s átkelvén a folyón, a napnak még hátralevő részét a parton vezérÖk halála feletti jajgatás és siránkozással töltötték , kinek hulláját nehányan ide cipelték.

A szerencsétlen vészteljes nap minden nagyobb baj nélkül vonult el Clark feje fölött. — Azon gondolat, hogy most már végre szabad, minden átér- zett fájdalmát és nyomorúságát elfelejteté vele.

Az est beálltával, midőn az indiaiak tüzeiket elolták, hogy nyugalomba helyezzék magokat, hogy a nappali megerőltetést kiheverjék, Clark rejtekéböl elöbujt, s a mennyire csak erejéből kitelt, a folyóval lefelé úszott, mig végre a partra kiszállt. Az egész éjét gyalogolásban, vagy helyesebben mondva, futásban tölté, s másnap reggel a megerőltetés,- hideg- s éhségtől kimerültén egy vadász tanyára ért, hol őt helyzete s körülményeihez mérve szívesen fogadták. — Az ut fáradalmait kipihenve, alig várta hogy ismét virradjon, s bujdosását folytathassa.

Ezen naptól kezdve örökre elment kedve a vadászattól.

Nehány hó- leteltével St. Louis utcáin ismét találkozott a Black-fect-ekkel, kik azonnal ráismertek ugyan, de a város legnépesebb helyén őrizkedtek vezérük halálát nyilvánosan megboszulni, — s igy sikerült neki ezen Ízben a csaknem bizonyos haláltól megmenekülni.

lett térnie. — Boruljatok össze, — s ha édes a sirás: sírjatok, s ha vigasz a panasz : panaszkodjatok. De miért? Vagy méltó-e megsiratni a száraz levelet, mely viruló társai mellől alá hullott ?

Es te! kinek fagyos tetemei a koporsóban nyugszanak — vájjon mit akartál?

Vezérelni ott, hol uttalanul járnak, sugarakat lopni oda, hol a sötétség takart bé szárnyaival mindeneket.

Igen! mikor más még gyermeknek is igen gyermek volt, te már akkor az ifjaknak is ékességül va- lál; mig társaid a tudománynak, művészet templomának csak udvara felé indultak — te már akkor papja i valál a templomnak.

Megvetéd az ifjúkor örömeit, hogy megszerezd a férfi kor dicsőségét; az éj pihenését föláldoztad, hogy a nappal munkálkodását megkétszerezhesd. Merész, nagyra törő lelked az örök igaz, örök jó, örök szép után áhítozott; iiju szivednek megtiltád a mulandók szerelmét, hogy a láng benne egyedül azért lobogjon, a mi örök, halhatatlan.

Oh balgatag ifjú! nem tudtad-e, hogy „a bölcsességnek sokaságában sok búsulás vagyon, és valaki öregbiti a bölcsességet, öregbiti a gyötrel met?“

S nem tudtad-e, hogy : „emlékezete sem a bölcsnek, sem a bolondnak nem lészen örökké, hogy a mik immár nagynak: azok a következendő íd Ök b . n mind elfelejtetnek, és miképen meghal a bolond,, meghal a bölcs i8.“

„És avvagy tudtad-e, hogy bölcs leszen vagy bolond, a ki itélend minden te m u nk ái d o n, v a 1 am el y e k e t cselekvél és bölcsen szerzél a nap alatt?“

Oh vakmerő ifjú, hogy mertél az égre tekinteni, mikor reád is csak a sir várt, hogy mertél a csillagok közt járni, — mikor csak a férgek közé menendsz ?

Szüléidét, kiknek legnagyobb reménye valál : korán el kelle vesztened, hogy egyedüli örömödet majd abban találhasd, hogy apjok légy az árváknak, támaszuk az erőtleneknek, vigasztalójuk a szenve-