Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 6-os doboz

vérem a maga részéről nem zavarta meg Petőfi fölfogását s ennek a kis félreértésnek az a jó eredménye volt, hogy Petőfi az első pillanattól kezdve egészen otthon érezte magát a család körében. Szüléinkhez is azzal a nyiltszivü, bizalmas tisztességgel közeledett, mely könnyűvé és kellemessé tette a kölcsönös érintkezést, s Petőfi minden pretenziótól távol, azonnal be is illeszkedett a házi rendbe és határozottan kijelentette nagynak-kicsinynek, hogy őt ne «urazzák», hanem egyszerűen csak Sándornak szólítsák. Atyám egy egészen különálló szobát jelölt ki számára (e szoba jelenleg a tápintézet szomszédságában fekvő I. gymnasiumi osztály tanterme, de átalakítva), hol háborítlanul olvasgathatott és írogathatott, s rendelkezésére bocsátá magán- könyvtárát, valamint a házához járó «Pesti Hírlap »-ot és az «Életképek »-et.

Az első hetet Petőfi inkább csak a család körében tölté, alig tekintett szét a városban. Ken- desen korán kelt s aztán kiment a kertbe, hol fel s alá sétálva fennhangon olvasgatott Béran- ger, Hugó Viktor s más franczia költők müveiből, melyeket részint magával hozott, részint atyám könyvtárában talált. Ez az olvasgatás addig tartott, mig reggelire hívták. Az első meghívás a 12 éves Miklós öcsémre volt bízva, ki feladatát következő dikczióval oldotta meg: «Petőfi ur, tessék jönni früstökölni!» — Petőfi ösz- szevissza ránczolván homlokát (a miben különös ügyessége volt), maga elé állítá a fiút és igy szólt hozzá: «Ha még egyszer azt fogod nekem mondani: Petőfi ur, és tessék, és früstökölni — akkor jól megczibálom a füledet, érted?» — «Értem.» — «Hát hogy fogod ezután mondani ?» — «Sándor, gyere reggelizni.» — «No már igy jól van, — mondá Petőfi, — most már mehetünk.»

Miklóssal szeretett tréfálni és mulatni. Már első találkozásuk alkalmával egy nagyot csapott a tenyerébe és azzal fogadta: «Hát te vagy az a nagyfejü Miklós?» — Egyszer szépen kiderült a borongós, hűvös május; Petőfi meghagyta Miklósnak, hogy hivja össze pajtásait, majd kimegy velők labdázni. A fiuk megjelentek, de a bámulástól nem tudtak hová lenni, mikor Petőfi balkézzel kezdte ütni a labdát, még pedig olyan magasra, hogy alig látták : ilyen mesterhez még nem volt szerencséjük! Petőfinek is tetszett a dolog, s minél nagyobb lett a tacskók bámuló riadása, annál jobban erőlködött ő is, mig végre egy erősebb ütéssel szétrepesztette a labdát. A mulatságnak vége lett. Petőfi megkérdő Miklóstól : «Mit kóstált az a labda ?» — «Két garast.» «Majd otthon emlékeztess, hogy megadjam a két garast egy új labdára.» — És Miklós más