Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 5-ös doboz
dalos tüzérek, minden zászlóalj és csapat a pesti önkénytesek közelébe vágyódott, hogy szépen összhangzó, zengzetes énekükben gyönyörködjék. E kardalnok-tüzórek Görgei Arthur figyelmét sem kerülték ki, mert midőn a magyar sereg Pozsony alatt táborozott, az akkor nagy népszerűségben álló Görgei a városba rendelte, s az ottani előkelő közönségnek bemutatta őket, énekeltetett s kedélyesen mulatott velük. Azonban a mily népszerűek és kedveltek voltak a kardalnok-tüzérek az egész magyar táborban, ép oly nagy kegyelettel viseltetett mindenki a pesti önkénytes csapat zászlótartója, a tisztes ősz férfiú, Petőfi atyja iránt. Midőn az éj beálltával a tábori tűz föllobogott, százankint csődültek köré, tisztelettel üdvözölték, mindenki kedvét és barátságát kereste, a mi igen jól esett az öregnek, s csakhamar földerült, beszédbe eredt ifjú bajtársaival; s szeretett is beszélni, miután látta, hogy mily áhitatos figyelemmel hallgatják. Természetes, hogy beszédének legkedvenczebbb tárgya fia, Sándor volt, a kineknevéthaajkaira vette, arcza mindannyiszor kigvuladt, mintha szivéből a vér oda szökött volna föl, s olyankor hangja is ünnepélyesebb volt, a büszke önérzettől. A jó öreg elmondta fiának egész életét; azt különösen hangsúlyozta, hogy a gyereknek sehogy sem volt kedve a mészárossághoz, sőt még más mesterségtől is irtózott, s már elemi iskolás fiú korában elkezdte a verselést; valahányszor csak szüleinek név- és születésnapja volt, mindannyiszor saját eszmezsengéjével örvendeztette meg őket, ő maga komponálta az üdvözlő mondókát és mindig versekbe foglalva; «na hiszen az igaz, hogy bizony nem voltak azok valami világra szóló szép versek — mondá az öreg — de mi még sem akartuk elhinni, hogy a mi gyermekünktől annyi is kitelik, tanitójára esett a gyanúnk, hogy az irta ki neki valahonnan vagy pedig az csinálta; de végre is kisült, hogy biz’ az Sándor fiamtól telt ki.» A jó öreg egész odaadással tűrte a háború viszontagságait, olykor úgy látszott, hogy a hosszas gyaloglás terhére van már vénülő csontjainak s megviseli, de ő azért soha sem zúgolódott, folyton helyt állott, Budapesttől Bruckig és vissza, le nem tette a rábizott csapat zászlaját a kezéből.
