Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 4-es doboz
kérdezék (Foszt aicse Bem?), s annyira elmerültek Bem kutatásába, hogy azalatt több menekvő honvédet bántatlanul mellőztek, s rablásuk is csak futólag történvén, legfölebb táskát, órát, gyűrűket kapdostak magokhoz. De bezzeg, egy későbben (csata után jóval) érkezett másnemű csapat a szó való értelmében nem hagyott rajtunk semmit, testvéri leereszkedéssel segítek levetkeztetni a tehetlen sebesülteket, szokott szeszélylyel és szokatlan bátorsággal gyakorolván szuronyaikat a holtakon. Följegyzésre méltó tanulságos részletekből áll egy 7 órai rövid csata, úgy folyván le mint Segesvárnál... Mit művelt Bem kis dicső serege e csata egész folyamában, hatszor annyi ellennel szemben? . . . Mit állott ki a később körülvett s nagyrészint már is sebesült 5—600 ból állott gyalogtömeg - — melynek élen utóbb csak ketten valánk — kétségbeesett dühvei, töltés hiányában, szuronynyal védve s majd egy óráig tartva magát a pika-erdők közt, honnan csak az ég vala látható? . . . Mit szenvedtek végre másnap a legázolt sebesültek, szivszakadva látva — még félig élő — bajtársaik erőszakos betemetését ? . . . Sokan már ma roszul lennének, ha csak olvasnák is, miket azokról Írni lehetne . . . Thali ur segesvári polgárának azon állítása, miszerint : a sebesültek közt egy, mellén pikával átütött szőke szakáin és hajszu egyént, zsebéből kiforgatott irományokkal látott, igaz lehet. — Ugyde azon tájon, merre Petőfi tártott, később a tömeggé alakuló csatárok is keresztülmenvén, közőlük temérdeken estek el; s hány szőke szakálu és bajszu tisztek lehettünk ott ? nem csak átütött, de merőben átlyukgatott mellel s kiforgatott zsebekkel, mikből irományokat, Kossuth-je gyeket szélnek eregetve, érdemjeleinket lábbal tapodák a bősz kozákok! Nemcsak a holtak, de a sebesültek nagy része — főleg a tisztek — megmeztelenitve s annyira elferditve valánk, hogy legjobb barátomra is csak szaváról ismerhettem, de mert sorsunk úgy akará, ma is élünk. Afölebb mondottakat nagy részben némi reményszikrával biztató előzményül kívántam adni ahhoz, mit még mondanom kell. Csata utáni nap délutánján a sebesültek Segesvár külső városába szállíttatván, rajtam s Péchi István barátomon — ki szintén él, s az alább közlendő adatnak velem együtt fültanuja volt — a várban lakó lelkes Bakon- család fogott fel, 8 11 héti gondos ápolásuk után, fájdalom, mint bénák keltünk fel.—Azon időközben, a csata utáni harmadik hétben történt hetivásár alkalmával betévedt hozzánk egy verebélyesi székely atyafi, s minden előzmény nélkül, csaknem tolakodva kérdezé : „Tudjuk-e, ki volt az a Petőfi?“ ■ Meglepetésünkre következő eseményt beszéle : Csata után reghajnalon házi J kertjében egy sebesültet talált, s oláhoktóli féltében szénás padjára szállásolva, egy hétig ápolta, mire fólocsudván, pór gúnyába öltözteté s napokig tartó járatlan utakon, rengeteg bérczeken keresztül át oláhországi határszélre kivezeté, s csak ott, az elváláskor monda meg nevét . . . Petőfi volt. Mennyiben lehet egyszerű, de hazudni nem kényszerült székelyünk állítását hitelre méltatni, az érdekelt olvasók ítéletére bizom. De miután jelen közleményemet is mindeddig késleltető azon tévállitások, melyek szerint Petőfi a segesvári csata utáni hadjáratokban láttatott volna, többek által merőben megczáfolvák, de másrészről az ő halála s illetőleg hol és mikénti eltemettetése mindekborig sem valósult, közlésem további halogatását vétkes hanyagságnak tartám. — Bartha János, volt honvédszázados.
