Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 4-es doboz
Egyveleg. — (Vörösmarty-Goethe és Petőfi-Schiller.} Hívatlan és avatlan kritikusok tollából nem egyszer olvastuk, különösen külföldi német közlönyökben, azon állitást, bogy a mi Vörösmartynk nagyon hasonlít a német Goethéhez, a mi Petőfink a német Schillerhez, A hasonlítás sem az egyik, sem a másik félnek nem tetszett; a németek nagyon magasra állítják költőiket s nem akarnak e magasságban másokat eltűrni; a magyarok is csak védelmezik az ő kedvenczeiket s kitűzték nekik azt a helyet, a hova mást nem eresztenek. Ezen irodalmi versenybe legközelebb egy franczia Ítész is bele szólott s nyíltan kimondja, hogy itt a hasonlitgatásnak helye nincs, de azért mindegyik nemzet bátran örülhet a maga költőinek. Idézzük a kérdéses beleszólást. Saint-René Taillandier a nagyhirü „Revue de deux mondes“ czimű párisi folyóiratban minap ismét egy hosszabb ismertetést irt a „magyar költészetről,“ s egy helyen többi között ezt mondja : „Goethe, a tudós és művész, a bölcsész és költő, a teremtő hatalom vé- getlen nyilatkozványainak értelmes és éber vizsgálója, oly tökéletes lángész, mikép a 19-ik században lehetetlen valakit hozzá hasonlítani. A mi Schiller magasztos lelkesültségét illeti, ez oly mély szemlélődéssel, a művészet és szabadság bölcsészeié iránti oly hű előszeretettel párosul, mikép ily egyéniség csupán csak Németországban teremhetett. Midőn pedig magyar költőkről van szó, akkor nem állunk német földön, hanem Magyarországban vagyunk. Vörösmarty és Petőfi sem Német-, sem Francziaországgal, sem a germán szellemmel, sem a román hagyományokkal nem állanak viszonyban — s épen ez teszi őket előttünk érdekesekké. Ha tehát róluk szólunk, ne hasonlitgas- suk oly emberekhez, kikkel semmi összeköttetésben sincsenek; csupán saját nemzetök fiaival lehet őket összehasonlítani. A magyar költészet e két képviselőjét oly ellentét választja el, minő más népeknél is és minden időkben feltalálható. Vörösmarty mély, komoly természet, Petőfi élénk, féktelen szellem; az egyik az Akadémia költője, a másik a népé. Vörösmarty kifinomitja verseit, kiszámítja a hatásokat, képeit művészileg rendezi s ékesszólással egyesíti a költői gondolatot. Petőfi ellenben csak szivére hallgat és érzelmeit hazájának egyszerű, de szabadon hangzó nyelvén fejezi ki.“ — így Ítél a franczia Ítész. Ezt is jó följegyeznünk. Egy német kritikus azonban, a ki a fentebbi Ítéletet lapjában említi, már tovább megy s ezt mondja : „A magyarok igen vitéz, lovagias és a leg- nemesb s legmagasztosb érzelmekre képes nemzet lehetnek, megengedjük; de a szellemi munka terén, mely a mi büszkeségünk és legdusabb, legsajá- ' tosabb birtokunk, sőt talán fajdalmainknak és szenvedéseinknek is egy részét képezi, ne akarj ik magukat a németekkel összehasonlítani.“ (Ne féljen tőle! Bízvást munkálhatja a maga szellemi terét, csak a mienkbe bele ne mártsa magát s ne akarjon az ő boldogságtudománya szerint minket is jó- jóvoltával elárasztani; hadd boldoguljunk mi a magunk módja Szerint. Volnánk csak vagy 40 millióval, mint ő kegyelme, majd akkor „vitézül“ ki ál- lanók a versenyt még „a szellemi munka terén“ is.)
