Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 4-es doboz
53-dik évfolyam. 7. szám. VülGsTZSXÉSI Egész íme _ 38 &0X. — £0. Félévi» _ _ i4 Negyedévi» __ 7 Egy tíra_ _ 3 9 0 — Egyes szám — _ — s mi Vidéken— .... ... 10 V NAPLÓ Szerkesztőség és kiadóhivatal: TI., Andrássy-iit 27. dprihirdctesek ir»: Egy «zó 4 fll'.ér, vastagabb betűvel 8 fillér. j Hirdetések petit « simítással,, díjszabás szerint. Hegjelea winden nap, ünnep és vasárnap után is. Budapest, 1902. Főszerkesztő: If j. Ábrányi Kornél. Főmunkatárs: Surányi József. Szerda, január 8. Kérjük azokat a vidéki tisztelt előfizetőinket, kiknek előfizetése december 31-én lejárt, hogy előfizetésüket az illető postahivatalnál szíveskedjenek minél előbb megújítani, hogy a lap szétküldésében fennakadás ne legyen. Petőfi-ház. Budapest, január 7. Petőfi Sándort még mindig keresik. Közelebb a koponyáját akarták megtalálni. Mirevalő fáradozás ez ? — Akárhol van a Petőfi koponyája, — mindegy: — a fő az, ami az ő koponyájából született. Az pedig mind itt van, és egészen a mienk. A szivével együtt a mienk. Miért keresni tehát olyat, ami megvan ? — Keressétek azt, ami a Petőfi Sándor hagyatékából elkallódott. Keressétek azt, amire Petőfi kortársa, barátja, és küzdelmeinek osztályosa, Jókai Mór rámutatott a Petöfi-Társaság jubiláris nagygyűlésén. Keressétek azt az ideált, mely- lyel a Petőfi Sándor lelke összeforrt, amiért megírta a «Talpra magyart!» — Keressétek azt a kultuszt, melynek oltárán az ö szive lángolt, — a szabadság, egyenlőség, testvériség kultuszát. Ez a szellem, ez a kultusz az, ami kezd a divatból kimenni már. És Jókainak, a költő-királynak nagy oka volt, hogy erre rámutasson. Ezer és ezer kéz tapsolt neki. Óriási tömeg ember hódolata feküdt a lábai előtt: de ő mégis tulkomoly, sőt bánatos volt. Negyedszázada, hogy a Petöfi-Társaság megalakult, több mint félszázada, hogy Jókai utoljára szorított kezet Petőfivel; — s maga maradt, csillagnak a sötét éjszakában. — Se nagy idők emlékei mintegy mérlegre tették Jókai lelkében a jelent és múltat: — s hova billent a mérleg ? — Odabillent, hogy Petőfi is, Jókai is, meg a sok többi mind, egy dologban hiában éltek ! — Abban az egy dologiján, hogy amivel a letört nemzetet összeforrasztották a balsors napjaiban, hogy ugyanazt az összeforrasztó erőt megbecsülje a nemzet a győzelem és újjászületés eredményeiben is. Avagy mi a költő, ha csak időtöltésre és szórakozásra való ? — mi a költő, ha legszebb ideáljait sárbatiporják, és elfordulnak irányt mutató ujjától ? — Mi a költő akkor ? — Udvari bolondja egy dőzsölésben eldurvult és állattá vált szuverénnek. Petöfi-kultusz van, az kétségtelen. Bizonyltja a Petöfi-Társaság bámulatos vonzóereje. Soha az Akadémia nagyterme annyi embert nem látott együtt, mint tegnapelőtt. De ez a nagy tömeg csak addig imponál, mig együtt van. Mihelyt szétosziik, elvegyül atomokká, s nem ad szint és jelleget többé annak az óriási gépezetnek, melynek közélet a neve. Ez a közélet nem a régi többé. Jobban érdeklődik a Petőfi koponyájának csontváza, mint a lelke iránt. Sem szeretni, sem gyűlölni nem tud együtt Petőfivel. Gyűlöl sok olyat, amit Petőfi szeretett, és szeret sok olyat, amit Petőfi gyűlölt. Hogy többet és egyebet ne mondjunk, szereti a hangzatos címeket, az embereket megkülömböztetö cafran- gokat, szereti a hatalmasoknak talpát nyalni, szereti az ember értékét születés, atyafiság, osztály és felekezet szerint megállapítani ; szereti a szabadságot, ha valakinek több szabad, mint másnak, szereti az egyenlőséget, de csak fölfelé, és rajong a testvériségért, ha nagyurakkal ihatik Bruderschaftot. Hogy fér mindez össze a Petöfi-kultuszszal ? — Sehogy ! — Ha csak úgy nem, mint ahogyan a Jókai-kultuszszal összeegyeztet- betönek tartják igen sokan, hogy mig a homlokát megkoszorúzzák, addig tövist szúrnak a szivébe. Sohasem hallottuk még Jókait olyan komor energiával szólani, mint tegnap. Irodalmi társaságban, óriási tömeg jelenlétében az írókhoz szólott, hogy ne hagyják a kezeikből kicsavartatni a zászlót, metylyel nekik kell elöljárniok a nemzeti haladásban. Az a korszak volt a legnagyobb ennek a nemzetnek történetében, midőn az irodalom vezette a politikát. A nemzetet emelő erőnek szárnya a toll volt. Éhez kellett nyúlni mindenkinek, Széchenyinek, Kossuthnak, Wesselényinek, Eötvösnek, Keménynek, Deáknak,
