Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 3-as doboz
és szólamok általa történt használatára példányokat s gazdag példa tárt, iró és olvasó egyaránt találand s nyelvünk az előtt alig sejtett gazdagságával ismerkedünk meg. A gondolat és érzés ritka összhangja, a bölcsé- szi szemlélet és a mély kedély nem mindennapi egyesülése jellemzi költőink között Tompát, az ötvenes évek borongó hazafias költészetének e kiváló alakját, a ki iránt mai napság talán már igazságtalanok is vagyunk, mert elmúlván az idők, a melyekben hatott , hatásából is sokat veszített. De őt és Aranyt a sírig tartó hű barátság kapcsolta össze egykor, s e barátság emlékének is áldozok, mikor együtt nevezem őket. Forradalom utáni korszakunknak Tompa találta el először s adta meg igazi hangját. Gólyája, Levele egy elbujdosott barátja után, meg a Pusztán, Ikarus, Pusztuló erdő, Uj Simeon — s annyi más, melyekben az allegória fátyla alá szerette rejteni a hazafi fájdalmát és reményeit, búját és haragját — s melyekben a hang erejének és hatásának csak az olykori ismétlés s ugyanazon gondolat vagy kép többszöri variácziója ártott, maradandó becsű termékei hazafias líránknak. De nem tehetjük e melléjök Arany épp oly erőteljes, mint átlátszó allegóriáit : a Pusztai fűzben az alföldi, az Oszszel-ben a görög táj és életkép páratlan s eszmében mint érzésben egyaránt gazdag rajzát ? íme, az önkénytelen — s akaratlanul is feltolakodó párhuzam eredményei! Zrínyivel, Vörösmarty val, Petőfivel, Tompával mérve össze Aranyt; min- deniknek legfényesebb tulajdonaiból van benne valamely rokon vonás, melyet nem tőlük kölcsönzött, de a melyben velők osztozott. Mind nagyok, minde- nik a saját koszorújával megy a Helikonra s min- denik irigység nélkül nyújt a másiknak egy-két levelet a magáéból... Mérjem-e a világ-ég csillagaihoz ? Petőfi »Ho- mér-Arany János<-nak nevezte s nem méltatlanul. A Homér igazságát, egyszerűségét, erős hitét, a monda alapján szilárd állását, képző ereje hatalmát, hangja keresetlen őszinteségét s képei tisztaságát, tudtomra egyetlen epikus költő sem közelítette meg annyira, mint Arany János. A Homér utódai, a világirodalom nagy epikusai más utakon jártak. Virgil, bár szintén nemzete ősmondáit dolgozta fel, de azok nem éltek a nemzeti tudalomban oly erővel, hogy a nép ajkáról vehette volna; Dante filozof, a ki ezer alakban festi az ember erkölcsi természetét s mivoltát, elkárho- zott, vezeklő s megdicsőült állapotában, a túlvilág végetlen keretében; Ariosto és Tasso, a romantikus eposz első fecskéi, amaz a lovagkor szerelmi, emez vallásos rajongásának adja költői képét; Camöens kis nemzete rövid fénykorán s hódításai múló emlékein édeleg; Milton az emberiség közös ősszlllőinek eszét és a szabad akarat tévelyeit festi puritán erkölcsi nézlettel; Voltaire a XVIII. század kétkedő s tagadó bölcsészetébe mártja nemzeti hősét; a múltat mindenik saját kora szemüvegén nézi s ennek eszméit igyekszik megtestesíteni annak alakjaiban. De az epikus naiv hite mindenikben hiányzik. S azért, ha vakmerőnek tetszik is a mondás, nekem igaznak látszik, hogy a mondái hagyományon s az epikai hitelen alapuló époszok költői közt, — a Nibelungok ismeretlen költőjén kivül csupán Arany a közvetlen utóda Homérnak. Mert ezek közé nem számíthatjuk sem Goethét, a ki nem a múlt hagyományaiból, hanem saját korából vette bájos idilli éposza, a Homér naiv hangjára emlékeztető Herrmann und Dorothea tárgyát, eszméit és alakjait; sem Scott Waltert, ki hazája történeti mondáit s emlékeit regényei egész sorában elevenítette meg e század elején, de az általa választott műfajhoz képest a tulajdonképeni epikus költők közé nem sorozható. Mai korunk azonban, melyben már-már kétségbe kezdték vonni az éposz korszerűségét, sőt lehetőségét is: úgy látszik, meg- ifjodott e részben a renaissance óta; mert századunkban egy a mienknél sokkal nagyobb és sokkal gyakorlatibb nemzet, az angol Tennysont szülte, a kinek naivsága, hangjának őszintesége, nyelvének ódonsága, tisztasága és zengzetessége — Homérral és Arany Jánossal rokon. Csakhogy Tennyson, népe ősmondáiból merítve, Arthur király s kerekasztala lovagkalandjait, hitbuzgalma magas aspiráczióit s szerelmi bűnös tévedéseit — egységes alkotás helyett, egyes kisebb elbeszélésekbe aprózta el, melyeket a mondából elvont alapeszme csak lazán tart össze. Minden kornak s minden nemzetnek meg vannak a maga nagyjai. S bizonyos magaslaton túl emelkedve, mindnyájan az emberiség közös kincsévé lesznek a szellemek, fenn a csillagok birodalmában, mely az egész földet körülkarolja. S mint Daniénál a »poéta sovrano«, Horáczczal, Oviddal és Lukánnal együtt nyájasan megy Virgil elé s egyenlő társként üdvözli őt, úgy fogadták — tudjuk — a mi Aranyunkat is az égiek. Mi áldva s meghatottan tekintünk a körünkből eltávozott után. S bánatunkat, elveszítése fölött, felülmúlja büszkeségünk, hogy őt nyelvünk dicsőségére elég soká bírhattuk arra, hogy a remek müvek egész sorát megteremthesse, melyek örökös ékei maradnak irodalmunknak — s ha a magyar név egykor ismertebb lesz a világ előtt, mint ma, s ha nyelvünket — hogy irodalmunk kincseihez juthasson — az idegen is megtanulandja, éppen úgy fölköltendik a világ bámulatát, mint bírják ma a miénket. De ő akkor is a miénk marad; s jogunkról hozzá — nem is mondunk le soha!
