Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 3-as doboz
A gúny hónak, a pusztának, a népnek jogát — I a zöldasztalnál és a fényes Olympon vitatták a dalok. A mit hatalmassá akart tenni, előbb ragyogóvá tette, s a mit elébb elismert az Olymp, elismerte utóbb az ország; — a népet, a gunyhót, a pusztát, mint hatalmat. 0 mindazt, mit maga elé tűzött, ki is vívta, kivívta a nép szabadságát, kivívta a szellem felszabadulását. Senki segítsége nélkül, egyedül láng szelleme által. Még magasabbra vágyott: még merészebb czé- lok után tört, s a hol nem volt elég a lant, felvette a kardot, s a miről dalolt, a mit dicsőített, azért meg is tudott halni. Utolsó dala kardcsattogás volt. Minő rövid idő alatt milyen hosszú életpályát futott át! Irigylésreméltó volt az élete, irigylésreméltó a meghalása, irigylésreméltó a halhatatlanná léte. Élt, kora ifjúságtól kezdve abban a teljes tudatban, hogy a mit teremt, az őt halhatatlanná fogja tenni, s azért őt áldani fogják, és annak az előéletében, hogy azon elvekért, amiként felbevül, ifjan fog meghalni. És meghalt úgy, hogy örökké ifjú marad. S még halva sem hagyta magát egy szűk sírba Ö88zeszoritani: eltűnt, mint Romulus, mint Elia, a felhők közé temetkezett. S a mint nő az idő, úgy nő vele együtt szellemalakja. Minél jobban távozik, annál magasabb lesz, Ez a halhatatlanság jelvénye. Mig élt, az egész hazát besugárzottá fényével, holta után körülragyogja az egész földet, s lánglelke sugárainál melegszenek a kerek világ minden népei. Petőfit a magyar költőt, s általa a magyar nevet, ismerik a kevély népek úgy, mint az alázatosak. A büszkén emelkedő főváros utczát, piaczot, avat fel nevével, a nemzet érczszobrot emel emlékének ; elsőrendű művészek versenyeznek munkái feldíszítésében, s mindenütt otthon vannak azok az urhölgy mozaik asztalán, s a földműves mestergerendáján. E megörökítő emlékek közé sorozzuk ezt a hajlékot is. Az uj gazda, a ki azt birtokába veszi a magyar irodalom és művészet, maga sem halandó. Élni fog az, mig csak magyar nemzet él, magyar mig áll; az pedig élni és állni fog, mig ez a föld s ez az églesz. S ez uj gazdának gondja lesz az időtlen időkig, hogy ez a hajlék épen fenmaradjon, ha roskadoz, újra helyreálljon, soha el ne múljon; hogyha a nagy szellem vissza-vissza vágyik, bekalandozva a kerek világot s az egek csillagképleteit, ebbe a csendes kis otthonba, mindig megtalálja azt a helyet, a hol most is visszazöng még az elnyugtató bölcsődal: »cserebogár, sárga cserebogár.« Tudni fogunk igy egy helyet, a hol vele holta után találkozunk,
