Petőfi gyüjtemény - B sorozat / 1-es doboz

,Jókor kérdik, — felelém, épen mostan megyek érte a megye házára !‘

„Nem igaz, hazudság !“

,T)e már azt csak én tudom legjobban, hogy én mit akarok, ha pedig nem hiszik, hogy nem valami jöttment ember vagyok, hát itt a biztos, kérdezzék meg tőle!‘

,Nem tudja kend, monda aztán valamivel szelidebben az egyik, hogy ebben a vármegyében nem szabad billegületlen marhát adni, venni!

„Azt már jó lélekkel mondhatom , hogy nem tudom , mert nálunk senki sem publikálta, és hogy nem publikálta, annyiból is tudom, mert a többi is csak úgy tudja meg minálunk, ha előbb én elolvasom. Aztán ha csak adni és venni nem szabad billegtelenül, úgy hát előbb is mondtam , hogy nem eladók, venni pedig hogyan vehetném, mikor úgy is az enyim, aztán mind a kettő a magain nevelése P

Ekkor jött a biztos, meg egy tiszt ur ! A biztos jót nevetett, hogy igy megesztrengáltak, azon kiviil pedig mindjárt bizonyságom is volt, hogy az ő járásában csak tegnap ment szét a kurrens!

Most visszajövet olvastam is, és a mint látom az van benne, hogy a marha lopás meggátlása végett az eladandó marhát a falu billegjével kell megjelölni!

Már most mi haszna leszennek? a marhán rajt leszen abilleg, és minthogy néha van ollyan marha, hogy egy esztendő alatt harmincz kézen is megfordul, akkor nem marad egy tenyérnyi íótrajt, a mi össze ne lenne sütögetve, és még akkor is.csak úgy ellopják, mint máskor, mert a ki lopja, nem viszi az azt vásárra, hanem mire már észrevennék, hogy elveszett, már akkor kirántják a mondérjából. De meg könnyebb is egy rósz billeget kiczígánykovácsoltatni, mint a marhaczédulát, mert bizony nem ollyan fáin—formán esik ki ott a belő, mintáz ötforintos bankón. Aztán a hol eddig a lopott marháról ezé- dulát kaptak, ezután is kapnak, ott lehet aztán a léi vármegye billegje.

Csak kár a szép marhát igy összevissza kínozni, mert tavaszon csak megjárja a billegelcs, sem a meleg sem a legyek nein bántják, — de nyár derekán, meg télen billegeljen valaki marhát, de látja is majd a hasznát; már pedig, ha minden eladás után újra sütögetik, alig ha érnek rá megfőzni a busát.1

Aztán az is furcsa, hogy egyik megyében van ez a rendelet, a másikban pedig se hire, se hamva.

No majd a többit aztán. PARRAG.

BORONGÁSOK A MAGYAR NYELV FELETT

II.

Bis videor móri. PHAEDRÜS.

Nyelvünk elleni ama balitéletet, bizonyosan maga az illető iró vagy vádló sem általánosságban érti, hanem viszonyítva; miszerint t. i. a magyar nyelv nem bir azon fejlettséggel, mely- lyel a miveltebb európai nyelvek s különösen hozzánk legközelebb a német: annálfogva inkább ezen, mint magyarul in- téztessék a tanítás felsőbb tanodáinkban.

Hogy magyar nyelven a tudomány körében mindazon eszméket és tárgyakat ki tudjuk fejezni, mellyek a német- vagy más miveit nyelven kifejezhetök, — ezt mutatja és bizonyítja az , hogy irodalmunk minden korából, de különösen az újabb időkből, nagy számmal mutathatunk fel idegen nyelvekböli illy forditinányokat, mellyekben a magyar nyelv szűk vagy épen alkalmatlan voltának bizony kevés nyomait láthatjuk. Hiszen, ha nyelvünk a fejlettségnek csakugyan olly alacsony fokán állana, más miveit nyelvekhez képest, mint azt ellenségeink, vagy a bennünket nem ismerők hinni szeretnék: akkor a fordítás nyelvünkre, a dolog természete szerint, teljes lehetetlen lett volna és lenne.

Itt azonban természetesen megengedjük és bevalljuk, hogy minden nemzetnél, különösen a költői irodalomban, lehetnek

olly müvek, mellyek lényegét épen a nemzeti sajátság s a szerző egyénisége — subjectivitása — alkotja. E szerint elhisszük azt, hogy varnak Homérosznak, Schakespearenak s másoknak ollvszerü esznéi s különösen kifejezései, mellyeket nyelvünkön eredeti erejükben ki nem nyomhatunk. De viszont azt kérdjük: hol van a ryelv a föld hátán, melly Vörösmar- fi/nak hős költeményeit, Petőfi legtöbb müveit, s Arany Jánosnak például „Toldy Miklós“át méltókép lefordíthatná?

Azonban mindenki tudja, hogy a komoly tudományokra nézve egészen máskép álla dolog, mert már ezek mezején a nemzeti sajátságnak s az iró subjectivitásának igen kevés hatalma lévén, — az ott előjövő eszméket és tárgyakat, mindazon nyelveknek ki kell fejezni tudniok, mellyekben az organikus életnek s fejlödhelésnek elemei s alap föltételei megvannak. És a részben bátran állíthatjuk, hogy nyelvünkben sokkal nagyobb a képesség és fejlettség, mint akárrnelly régi és újabb nyelvében Európának , az ős görögön kívül; mert mig a latin, német, franczia és angol nyelv s irodalom telve van görögös műszavakkal, különösen a komoly tudományok mezején: addig nyelvünkben mindezek eredetileg könnyen kifejezhetök, úgy hogy, mint mindnyájan tudjuk, Academiánk- nak az újabb időkben, még korlátolni is kellett Íróinknak e részbeni buzgalmát, y

Mindenki tudja azt országszerte, hogy a magyar helvél- hitvailásuak főiskoláiban, s ezek közöl különösen a debrecze- niben, a tanítási nyelv, már a múlt század végétől fogva magyar volt, — a mint ezt Fényes Elek is méltányolva jegyzi meg, közhitelű statislikájában. A nevezett főtanodákben pedig mindig olly tanárok működtek, kik a külföld legjelesebb tanintézeteiben emelték fel magokat az illető tudományok akkori állásának tetőpontjára, s kik nemes buzgalommal folyvást egy arányban haladtak hazájukban is a tudományok külföldöm fejlődésével. És ezen tanárok, képesek itthon a ludo- mányokat magyar nyelven lauitani, még pedig olly eredménynyel és sikerrel, hogy a nevezett tanintézetek növendékei, sohasem szégyenlék meg magokat, hazánkbeli más hasonkörü tanintézetek olly növendékei mellett, kik a tudományokat német vagy latin nyelven tanulták.

Mióta pedig nemzetünk Istene megengedd, hogy temérdek és nehéz bajaink között is. irodalmunkat terjedelmesebb körűvé s dűsabb belerejüvé teremtsük; mióta már hazánkban is, nem csak a tanodák, hanem az egész irodalom, az academia s a Kisfaludi társaság is lettek a mivcltség forrásaivá vagy előmozdítóivá ; — ez időtől fogva, kevés olly nagyobbszerő eszme jött létre az öszves európai irodalom vagy mivcltség körében , melly annyira, mennyire azt saját körülményeink megengedték és kívánták, által ne lett volna ültetve saját nemzeti irodalmunkba. S vájjon irodalmunk s általában műveltségünk, képes lett volna-e mindezeknek elfogadására s mintegy álsa- játitására , ha nyelvünk a fejlettségnek olly igen alacsony fokán állott volna ?

Felettébb nagy hiány még eddig irodalmunkban, hogy nyelvünknek s irodalmunknak minél terjedelmesebb s kimerítő története s teljes könyvészeti sorozataink nincsenek. A mit e részben Bőd Péternél, Horányinál, Pápainál, Vallaszkynál, Zwittingcrnél, vagy a Széchenyi és Tclckifcle könyvtárak katalógusaiban és végre Sándor Istvánnál találunk, még egy általában nem kielégítő; és épen azért, mert e mezőn ennyi helyen kell kereskednünk, alkalmatlan és nehézkes, süt, a nevezett források ritkasága miatt, gyakran teljes lehetetlen az eljárás és működés az ismeretszerzés ez ágában. Egyébiránt a nevezett források közöl egy akármelyikből is meggyőződhetnék bármelly idegen nemzetbeli atyánkfia, bogy a magyar nyelv, a tudományoknak a közép századok utáni újra ébredésétől a mai időkig, sohasem volt olly barbár nyelv, mintha azon tudományos eszmék és tárgyak épen nem szó- lamlottak volna meg. Sőt, ha elgondoljuk ama nehéz és folytonos küzdelmeket, mellyeket nemzetünk Európába jövetele óta mind e napig, szintúgy a csatáknak, mint a polgári élet—

Zakariás a markába nevetett. Azután pedig behozott egy fazék tejet, s az elmarjult aprószeres kezébe nyomta, szájához segítette vinni, mit Svatopluk úgy hörpölt, hogy a szeme kidagadt bele, ádámcsutkája pedig úgy szaladgált le és fel, mint a vegytani görebben a tűz fölé helyezett kénesö. A szegény málhahordó, el nem tudta vélni, mi történik vele, ugyan azon kéz, melly előbb fojtogatta, most táplálja. Hanem az a csupasz tej vékony reggelinek látszott neki, azért nem akarta csak ugy egy-huzornban és kenyér nélkül nyelni. Pospes akkor erővel itatta vele.

— Nem jó volna egy kis kenyeret adni hozzá, szólt Zakariás az orvoshoz fordulván ravasz pillantással.

Pospes tartott tőle, hogy a kiszolgált katona előtt szégyent vall, azért kifordult a szobából, vele ment Tóbiás. Zákáriás pedig egy jó szelet kenyeret nyomott az éhes tót kezébe. Ez állal meg volt nyerve Svatopluk.

Tóbiás karonfogá a nagyhírű orvos-tudort, kinek alkalma volt meggyőződni, a háznöp eszelöségérŐl. Nem is tagadott aztán semmit, akármit fogott rá a háziúr.

— Liebig tanítványa nem vagyok, mint mondtam, hanem együtt tanultam vele Gay Lussactól, a második vegyész ö volt, első is lett volna, ha én vele nem tanulok.

— Tündöklő genie, mennyire bőkezű a szerencse , melly urodalniamba illyen kedves vendéget hoz.

Azután visszamentek a vendégterembe, hogy Pospes ur a fonákul vett öltönyöket befordítsa.

— Méltoztatott-e már ama két antik képet megtekinteni, kérdi Tóbiás a vélt Gay Lussac-niaradékot.

— Igen szép , igen szép , festői remek, a rococco világból.

— Az a fiatal leány... őseim anyja .... ez itt későbbi korából van, midőn már asszony volt, — mond Tóbiás — ezüst íöglalványú mellképecskét rántván elő kebeléből, melly ruganyos fekete sinöron függött nyakáról. Gyönyörű eleven arezot mutatott a foglalvány, mellyet könnyű, aranycsipkés fejkötő övezett, tetején rengő gyémántforgóval; ragyogó

nek mezején, ön életének s alkotmányinak fentartásaért nemes kitartással kiállott volt: lehetetlen nem csodálnunk e nemzet nagy lelkierejét, szépre és jórai fogékonyságát, melly- nél fogva ennyi balsorsnak közepette is, nem szűnt meg nemzeti irodalmát, szintúgy belerejében, mint kül terjedelmében dúsítani s ezáltal a magasabb emberi czélok felé haladni.

Nemzetünknek ezen elöhaladását, s nyelvünknek irodalmi és tanítási képességét, a külföldiek sem ignorálják már. Legyen elégséges erre nézve felemlíteni a Brockhausféle Conversations Lexikont, melly hitünk szerint, egész Európában, minden encyclopaediai müvek közt a legolvasottabb, s melly- ben nemcsak nyelvünknek páratlan eredeti képessége s kellő műveltsége ismertetik el, — hanem irodalmunkról az is állit- tatik, hogy abban a természettant, gazdászatot, régiségtant, nyelvészetet és statustudományokat illetőleg érdekes és dús forrásokat találhat, bármelly nemzet tudósa is.

Hogy mindezek mellett is, saját hazánk fővárosában, lehetnek olly irodalommal foglalkozó egyének, kik nyelvünket a felsőbb tanintézetekből, müveletlensége miatt száműzni szeretnék ; — ezt csak sajnálhatjuk, — de nem a magunk, hanem az ü érdekükben , inert a tudatlanságnak , vagy nemzeti gyülülségnek s irigységnek illy foka, mindenesetre szánandó lélekállapotot mutat. Mi magunk pedig, meglevőn győződve nemzetünk józansága felöl, sohasem hisszük, hogy az, nemes buzgalommal fentartolt s irodalmi és tanítási képességre emelt nyelvét hűtlenül elhagyva, bármelly nyelvet is elfogadna e helyett irodalmában és iskoláiban, habár azon az angyalok beszélnének is. Hazánknak azon nagy fiairól pedig, kiknek szerencséjük van a kormány gépezetéhez közelebb állani, föltesszük, hogy nem követendik II. József' alatti elődeik példáját, kik okai lőnek annak, hogy a nagy fejdelem, a magyar koronaországokban is nem a magyart, mellyet akart, hanem a németet tette igazgatási és tanítási nvelvvé.

RÉVJÉSZ IMRE.

Berlin, oct. 13

Kószákat vu nem szülöttünk rövid idő óta az Unióról, mert közeledtünk e gyümölcs érett idejéhez, mellynek (t. i. az Unió) éretlenségéről már több havak óta beszélőnk. Feltett szándékkal hallgattunk, hogy annál inkább bírálhassuk meg önnön magunk ítéletét, melly Poroszországra nézve kissé szigorú vala, de mint kegyeteknek alkalmuk volt meggyőződni — nem igazságtalan. Mondottuk pedig ezen rövid idő előtt, hogy a herczegi collegiuinból defmitivum soha se lesz, hanem alkalmasint oct. 15-e után ismét „provisorium“, inig majd a körülmények más valamit parancsolnak stb. — Mennyivel inkább közeledünk e hónak közepéhez — mindinkább valósulni látjuk azt, mitől a jó német honfiak féltenek s a mit leveleinkben többször kinyilatkoztatánk. — Csak hogy mi a herczegi collegium vezetőit még sokkal jobban itélök meg, minthogy csak a provisorium meghosszabbítását jósoltuk, — ők pedig egy ugrással még tovább mennek, az az első Ígéretüket. „hogy oct. 15-én a provisorium vége leszen“ ugyan megtartván, a másodikból a definitivuinból tabula rasát csinálnak , s azt mondják : Ennek a provisoriumnak végetvelünk a végzés szerint, de a körülmények nem engedik (nem irtain én ugyanezen szavakat már két hónap elolt??) hogy az Uniót kimondjuk , hanem a máj. 26. szövetség után egy herczeg-tanácsot, parliament nélkül képezünk, melly Poroszország tekintetének jobban felel meg, és az első eszméhez közelébb is áll. — Valóban szót sem kellene commcnlárul hozzá tenni illyen a miniszteriális orgánumok állal telt nyilatkozatokhoz ! — Holnapután tehát, a király születése napján, minden esetre uj stádiumba lépend az éjszaki német szövetség, hanem aligha Poroszországra nézve haladási stádium lesz. — Tán Hesszen leend azon pont hol a két német hatalmasság, üsszeüutközés helyett — miután mindketten barátságosan beleelegyedtek, — kezet fognak, sokkal barátságosabban mint nálunk sok ember hinné, mert vannak még köztünk reactionariusok, kik porosz auszszemei körrajzolt tájképbe voltak merülve, mellynek homályából , két lovag látszott előtörni világított árnyékozásban. — Aztán pecsét gyűrűjére mutatott, mellynek cziinerében egy tört liliom volt kard-hegybe szúrva.

— Mindjárt elmondom a magyarázatot e képhez.

— Érdekkel hallgatom — felelt Pospes — bő butyogóját felrántva.

A történet Báthory Zsigmond korára esik. Ákos a liliputok második törzsapja, kitűnő kegyben állott a fejedelemnél. Ha hadban járt a fejdelem, ott lovagolt Ákos, kíséretében. Fontos kiküldések, követség, megbízás, valami kaland, nagyszerű vadászat s. t. az első rendű lovagok közt találták öt. A fejdelem igen szeszélyes ember volt, s mint illyen természettel hajlandó az önkényre, azért nem igen tűrte a hajthatatlan és erős jellemeket. Nem hagyott magának senki által valamit visszamondatni. Akarta, nem akarta az ember, neki igazsága volt mindig, követelte, hogy a legyen. Körében annálfogva több udvaronezot, jó tanácsadót lehete találni. Ákos azok közé tartozott, kik szívok érzelmeit és meggyözödésöket nem titkolják ugyan el soha, még is kegyben állanak, kellemes közlékenységi módjok-, és gyöngéd nyíltságok végett. A férfiasságot és erőt öszhangzásba tudják hozni, a szelíd bánmód szeretetreinéltóságával. A fejedelem udvarában Ákosnak mindenki barátja és tisztelője volt, Gerébet kivéve, ki vele mindenüttt mint versenytárs állott szemközt. Geréb eszes, bátor, merész, jó katona, de kevesebb íldomossággal és szerencsével birt mint Ákos. Szivének rovására esik-e, vagy öntudatos tehetségérzete okozta, Gerébet és Ákost nem egyszer lehetett heves szóváltásokban találni, lovagjátékok , vadászat , katonai gyakorlat után , hol a küzdfövenyen , rendesen e két fiatal férfi maradt utoljára, és mindig Ákos lön a győztes. A fejedelemnek kedve telt e nemes rivalitásban, ki nem kevésbé szerette a férfias időtöltést, mint a kalandokat. Történik, hogy a fejedelem, kalandszomjtól hevülve, vadászattal járta be Fogaras vidékét. Az időben, több apró felkelők voltak, kik saját közökre folytatták a hadat; vagy zsoldért, katonáikkal, valamcllyik versenygö félhez állottak. Ezek közé tartozott a havasok királya Vazilika , oláh felkelő, kinek bandája Fogaras környékén tanyázott s nem a legjobb egyetértésben állott a fejedelem népével. Vazilikának gyönyörű leánya volt, szeme-fénye a vaskaru medvének , mint a Báthory népe szokta volt, mondani, Zinzelinának hívták a leányt. A fejedelem fogarasi barangolásában kíséretével vitte Ákost és Gerébet. A két lovag éppen , egy sziklák közöl butyogó forrás mellett haladt; buja növényzet ömlött el a forrás egyik partján, melly keskeny virágos mezőbe szakadt. A mezőben egy kedves gyermek futosott a lepék után, kezében magas liliomszálat tartva, — épen úgy mint ama festésben van. — Azon pillanatban midőn Zinzelina — mert ö volt a kedves gyermek — a lepe után dobott a liliomszállal, hogy az kettétört, a háta megett termett Ákos, s átfogta karcsuderekát. A leány elpirult, futni akart, de a lovag fekete égő szemei, vonzó tekintete, s még édesebb szavai rabbá tevék Zinzelinát-. „Hadd bőgjön a vaskaru medve, nem sok ártalmunkra leend, ha elveszem szemefényét“ szólt Ákos s nyergébe emelte a gyönyörű teremtést, a liliomszál eltört darabját kalpaga mellé tűzvén. Geréb nem helyeselte Ákos eljárását, bár Vazilikát a fejedelem számára megnyerni, alig adhatolt volna a véletlen, számukra jobb alkalmat. De Geréb szivében az irigység is dolgozott. E volt oka , hogy a fejedelem előtt jogot formált a leányhoz. Báthori mosolygott, „hát vívjatok meg értté, mint lovagokhoz illik.“ — Ákos először életében vonakodott a komoly vívástól, mivel Zinzelinát egész leikéből szerette. Tudta, hogy Geréb nem fogja a versenyt vele kitarthatni, még is nem akarta elfogadni a fejedelmi ajánlatot. Gerébnek sokszor kellett szégyennel hátrálni a sorompóból Ákos előtt, de gondolá hogy most megejtheti, mivel Ákosnál a szerelem felgyújtotta a hidegvért.

Folytatjuk,