Petőfi gyüjtemény - A sorozat / 20-as doboz
54 Fáztunk, fagyoskodtunk, — de melegített a hazaszeretet, és a kötelesség érzete, — nagy forrósággal bír az ! — Ne aludjatok fiuk, mert jéggé fagytok, s esak a más világon olvadtok ki; különbet is fáztam én a muszka grániczon ! — mondá egy három kapitulácziót szolgált vén huszár, kinek mellén diszlett egy nagy rézcsillag, e szóval: „Veteránig*. A lépteknek hangja volt, melyeket visszhangzott a hó recsegése. — Állj, ki vagy? — dideregve kiáltá az előőrs. — Jó barát! — vaczogá az őrcsapatvezető. — Mi a jelszó ? — s az megsugá; és mintha csak telefonba szólt volna : füleinkig jött a hang, a hidegtől megritkult, összeszoritott, kondenszált levegőn át. A holdvilág fényesen sütött, sugarait belövellé a zúgva rohanó, jéggel zajló hegyi patakba; a táj meg volt világítva, s éjszaka — nappal volt. Keskeny, szűk völgyben táborozánk, óriás fáktól környezve, nem lehetett megkülönböztetni fajukat, hóval borítva egyformák voltak mint iker-testvérek ; a nagy hideg hangot ád, a fa szól ropogásával. Mint milliárd fénybogár : csillámlott a megfagyott hó ; s mint a sima tenger vize az evezőlapát alatt: fosforizált. A csillagok ragyogtak ékesen, szépségesen, a vén fiastyuk hűségesen őrzé csibéit, a gönczölszekere ott állt változatlanul. — Vajh, mi sors vár reánk ? . . . * A nagy hideg a legjobb ét vágy csináld; nem kell absynth, hogy étvágyunk legyen. A főző-edényekben sustorékolt a bugyborékoló viz, a fagyos hús kényelmesen melegedett, elkészült a vacsora s nem megkésziteni, de megenni: volt a kérdések kérdése. A huszár nyalka, kényes, hányivető, alig tudja hova legyen nagy dicsőségében; a baka élelmes, találékony. Minden bakában van egy parányi adag Kolumbusból, egy milliomodnyi részlet Watt-ból, egy pehelynyi Foultonból. Kenyerünk konczczá fagyott; a hyppopotamus agyara, beletörne, nincsen az a vadállat, mely meg tudná rágni. — Hogyan eszsziik meg édes tanító apám? — kérdé a huszár regruta a csillagos öregtől. —- Hát hiszen majd csak megeszszük édes szógám valahogy ! — felelt rá, s gondolatokba merült. — A hús még csak hús, de a kenyér édes tanító apám? — Hát az meg kenyér, édes fiam. A baka ezalatt szó nélkül vette a forró húst, rátette a fagyos kenyérre, s meglocsolta meleg levessel ; a kenyér kiolvadt s a hús meghűlt . . . Kolumbus tojása ! A szükség mindenre megtanít. Sebesen vágtatva rohan sokszor az idő, de gyakran ólomszárnyakon repül; vagy villám, vagy csiga. ... 26 foknyi hidegben, vékony zephir lengedezése mellett, talpon állva táborozni: hosszúra nyúlik az éjszaka. Istenem, mikor lesz már öt óra ?! . . . Végre valahára elkiáltja Mikes : — Trombitás, gyülöt kell fújni! A trombitás befúj az instrumentumába, de ez olyan hangot adott, mint a báró de Manx trombitája, mikor a nóta fölolvadt benne s magától szólt. Kínlódott, nyomorkodott, erőlködött, de nem boldogult: a trombita be volt fagyva. Ennek a hangjától ugyan nem dőltek volna le Jerikó falai. — Lódulj ! — mondá Mikes — húzd nyársra s olvaszd ki. Dobos, gyülőt! íteá pergetett dobjára, de ez is zéruson alól szólott. * Hadjáratok alatt a legérdekesebb momentumok egyike az, midőn virradat előtt a sereg útra kél. Az a sürgés-forgás, járáskelés, tipegés-tapogás, lótás-futás, zaj, lárma, kiabálás, a legények káromkodnak, az altisztek zsémbelnek, a tisztek rendelkeznek, olyan az, mint a rajzó méh, vagy egy óriás hangya- boly. Végre megindul az első csapat, utána a többi, a kirendelt helyen sorakoznak, elolvassák vagy elmondják a napi parancsot, s minden egyes csapatnak a teendőjét. A nagy utón végig, végig! . . . Ki tér vissza? ki marad ott? kinek lövik el a karját vagy lábát ? ki fagy meg a hó tetején ? ki fagy meg a forró nyár hevében ? «A haza minden előtt!» s vígan kutyagol a honvéd. Menve haladtunk, a szivar nem égett, a pipa nem füstölt a nagy hidegtől, a pálinkás bütykös járta, s fagyott az orr és fül egyremásra. A tábornok kocsijához lovagoltam. Az öreg ur szundikált, feje be volt kötve egy keszkenővel, csak szeme, szája, orra volt látható; úgy nézett ki, mint egyrórátéra menő vénbanya. És ez hát a mi vezérünk ? . .. Fejével nagyot bólintott s fölnyitá szemeit. — Parancsol-e valamit a tábornok ur ? — kérdém. Dadogva, akadozva mondá: — Mondja meg Mikes alezredes urnák — a czimet nagyon ritkán szokta elhagyni — küldjön egy csapat huszárt mindaddig, mig az ellenségre bukkan s őrnagy ur jöjjön vissza. Behunyá szemeit s elaludt. Küldetésemben eljárva, újra visszatértem kocsijához; Bauer ült mellette, intett, hogy hagyjam aludni s halkan mondá : egy sebe fölbomlott, nagy kínjai voltak s egész éjjel nem aludt. Kevés idő múlva jött Mikes és jelenté, hogy az ellenség Tihuczánál van. A szegény öreg le akart szállani kocsijáról, nem tudott; leemeltük ; lovat rendelt, föltettük rá; előre-hátra billegett, úgy ült a lovon, mint egy részeg szenes oláh. * «lárma virumque cano !» . . . Tihucza elé értünk. — Keskeny völgy, nagy hegyek közt, erdővel környezve; — hosszú oláh falu. Tihucza olyan erősség, melyet csakis ballonnal lehet bevenni. Mi bevettük gyalog és lóháton. Az ellen készen várt, tudta jöttünket, a csatározás megkezdődött. Sem mi, sem ők nem tudtuk terjeszteni erőnket, össze voltunk szorítva e Makbet boszorkányainak katlanában, komisz Urban főzte az ármány dögkóficzát. A csatározás hosszasan folyt; sem mi, sem ők hátra nem haladánk; a IV. zászlóaljból két század csatározott, s csatáro- zott hosszasan. Az öreg urat leemelték lováról, mi is leszálltunk s követtük. — Maradjanak helyeiken! Én kisértem tovább. Megfordult. — Mondtam, maradjon helyén ! — Nincsen vezényletem alatt semmi csapat, az ón helyem a tábornok ur mellett van. Beám nézett s mondá : — Jöhet! Elértük a IV. zászlóaljat; -— mondja: — Hívják elő a parancsnokot! A parancsnok előállt. — Őrnagy ur! Csatározzék további rendeletig, s változ • tassa a legénységet, — szoktassa a tűzhöz őket. — Szokva vannak azok, tábornok ur! — Igaz! hisz ez a IV-ik. A tömeg és a csatározók közé ment; mi követtük. Hosz- szasan vizsgálta a helyet (ma úgy mondanák : a terepet). Visz- szajött, leült egy kőre, behunyta szemeit s elkezdett szundikálni ; én beszélgettem az őrnagyai. A sereg hátul fagyott, s türelmetlenkedni kezdett. A csatározás folyt hosszasan, unalmasan. Sok idő telt bele; az öreg
